Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Magyarország külpolitikája a formálódó Berlin-Róma tengely árnyékában 924/V

936 Ρ RITZ PÁL egyeztek volna, Kánya feladta a küzdelmet, és azt javasolta, hogy hagyják el az egészet.1

3 Az iratok forgatása azt a benyomást kelti, hogy a tárgyalásoknak nem az olaszok, hanem — legfőképpen vitáikkal — a magyarok és az osztrákok voltak tevékenyebb résztvevői. Mint láttuk, Mussolini azonnal kész volt az „antantra" vonatkozó javaslatát elejteni, ő volt az, aki a bizalmas részt nem akarta bizalmasan kezelni, hanem közzétételét indítványozta, mondván: „nem lát semmiféle veszélyt abban, ha a világ megtudja, hogy mi a római paktum kiterjesztésénél elsősorban Németországra és Lengyelországra gondolunk." Vajon miért? A római hármas összejövetel nyélbe ütésével, a kiegészítő jegyzőkönyvek megkonstruálásával, a találkozó körül csapott nagy propagandazajjal Mussolini elérte célját. Ország-világ elé tárta, hogy a Duna-medencei befolyása nemhogy nem szűnt meg, hanem képes volt azt még tovább is mélyíteni. Ennél többet azonban — már csak azért is, mert külpolitikájának fő iránya erőteljes változásban volt - nem érhetett el: e tanácskozásoknak másodlagos jelentősége volt. Az osztrák függetlenségnek a németekkel szembeni erősítését már maga sem tűzte ki célul, hiszen ő volt az, aki már az év elején kész volt északi szomszédja jövőbeni szorosabb igazodását a német politikához elismerni. A hármas összejövetel napjaiban is az a dilemma nyomasztotta az olasz diktátort, hogy a francia—német antagonizmussal szemben milyen magatartást tanúsítson. Abban, hogy Hitler parancsot mert adni a demilitarizált rajnai övezet megszállására; döntő szerepet játszott a Mussolinitól kapott biztosíték, mely szerint a szerződésszegés miatt nem fog ellene fordulni. És jóllehet, március 7-e után a Duce nem lett hűtlen ígéretéhez, mégis az olasz magatartás „langyossága" Németországban - főleg a náci pártban — nagy elégedetlenséget váltott ki. Az olaszellenes hangulat éppen a római hármas összejövetel napjaiban tetőzött, mert március 19-én a Népszövetség Londonban ülésező tanácsa - Grandi londoni olasz nagykövet tevékeny közreműködésével — éles hangú határozatban bélyegezte meg Németország lépését. Mussolini ezért azon töprengett, hogy vagy Grandit kell dezavuálnia, vagy pedig a németeknek adott korábbi biztosítékát kell megszegnie. Végül — Grandi Kímélésével is — lényegében az előbbit választotta, amennyiben a németek tudtára adta, hogy a tanácsi határozatnak nem tulajdonít jelentőséget.1

4 A római tanácskozások eredményével Gömbös és Kánya nagyon meg volt elégedve. A miniszterelnök — azon hírek után, amelyek Olaszországnak a nyugati hatalmak és Németország közötti ingadozásáról szóltak — „különös elégtétellel" tapasztalta, hogy a Duce a rajnai válság felszámolásában, de általában is 'abszolút baráti légkört' kíván Németországgal megteremteni. Mussolininek az ötös kombináció iránti — a korábbinál lényegesen nagyobb — megértése, másfelől az a nagy veszély, amit Németország március 7-i lépésével a fejére vont, azt a meggyőződést táplálta benne, és ezt Mackensennek nyomatékkal tudtára is adta, hogy a tengely tervét Hitler most már meg fogja valósítani. 13

DIMK I. 70. sz. alatt közölt irat függeléke tartalmazza az aláírt kiegészítő jegyzőkönyveket; X 10.926. sz. doboz Ε 569607-08. Bülow 1936. III. 20-i feljegyzése, uo. Η 040627-32.; uo. Η 040646-49.; uo. Η 040668. Hassell 1936. IV. 2-i jelentéseJDIMΚ I. 70. sz. 14

DIMK I. 70. sz.; Ormos 399-400 Petersen 471-474; X 10.925. sz. doboz Η 040643-44. Renthe-Fink 1936. III. 31-i feljegyzése Sztójayval folytatott beszélgetéséről, Κ 74. I-1936-Berlin Sztójay III. 14-i számjeltávirata; a III. 19-i határozatra ld. Ormos 415-416 Petersen 478; Mussolini dilemmájára: Aloisi 1936. III. 21-i bejegyzés.