Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Weissbecker; Manfred: Konzervatív politika és ideológia az 1918-19-es ellenforradalom ban 855/IV
856 FOLYÖIRATSZEMLE veresége ellenére lehetővé tették számára, hogy az 1917-18 utáni időszakban elfoglalt defenzív pozíciójából ellentámadásba lendüljön az imperializmust tagadó és a társadalmi haladást igenlő tendenciákkal szemben, s erőteljes támadást indítson a kapitalista tulajdon- és uralmi viszonyok megvédésére. A konzervatív mozgalom jellemző tendenciájának a szerző a forradalomellenes, rugalmas alkalmazkodást tartja, aminek pontos megértését nélkülözhetetlennek nevezi a konzervatív politika helyes értékeléséhez a forradalmak, a weimari köztársaság, s általában a kapitalizmus válságának időszakában egyaránt. Ennek érdekében igyekszik meghatározni a konzervatívok helyét a jobboldali pártok között, szerepét a fasizálódás folyamatában, s viszonyát a kapitalizmus polgári-parlamentáris uralmi formájához. A feltett kérdések megválaszolásában J. Petzold: „Konservative Theoretiker des deutschen Faschismus. Jungkonservative Ideologen in der Weimarer Republik als geistige Vorbereitung der faschistischen Diktatur" c. munkájára (Berlin, 1978) támaszkodik, amely az újkonzervatívokat nemcsak egyszerűen a náci uralom előkészítőinek, hanem a kifejlődő fasizmus különleges megjelenési formájának nevezi. A novemberi forradalom első időszakában a konzervatív politikusok többségét pragmatikus ellenforradalmi magatartás jellemezte. November 10-én megalakult a „Bismarckbund deutscher Männer und Frauen", mely céljának a jobboldali csoportok tevékenységének összehangolását tekintette. December elején Fritz Körting pedig olyan programot do'gozott ki, mely a régi pártviszonyokkal való teljes szakítást, egyetlen polgári párt megalakítását, azaz az osztályharc fő frontjai szerinti kétpártrendszer kiépítését javasolta. Az elképzelések azonban nem találtak pozitív visszhangra. A konzervatív képviselők reagálás nélkül hallgatták végig a demokrata párti Fr. Naumann 1919. február 13-i bejelentését, mely szerint a ,jelen" két fő feladatát - ti. tiszta polgári kormányzat létrehozása, s a jobboldal összefogása - nem sikerült megoldani. A november 9-én győztes jobboldali szociáldemokraták kormányzását szükséges rosszként, a bolsevik veszély ellen átmeneti segítségként fogták fel. Ebből az alapállásból kiindulva értékelték a liberálisoknak a polgári egységfrontot ideiglenesen megbontó közeledését a szociáldemokratákhoz, miközben elsődleges feladatuknak csupán a belső bomlás megakadályozását tekintették. Passzív magatartásukban alapvető változás 1919 február-márciusában figyelhető meg. A restauráció, a német nemzeti pártok korábbi programjának megőrzését követelő tradicionális konzervativizmus a háttérbe szorult, s fokozatosan a jelentéktelenségbe süllyedt, miközben a régi szélsőséges nézeteket a hosszútávú előkészületekre irányuló kísérletek váltották fel. A fordulatról tanúskodik a Juni-Klub társalapítója, Max Hildebert Boehm „Ruf der Jungen" c. 1920 elején megjelent pamfletje, amely a kezdeményezésről lemondó, a fékszerep ellátásával megelégedő felfogással szemben a sokoldalú alkalmazkodásra támaszkodó bátor lépések megtételét sürgette. Csak ebben az esetben tartotta ugyanis elkerülhetőnek azt, hogy a fiatal generáció a liberálisok és a szocialisták táborába áramoljon. A tervezet megvalósítása érdekében élénk propagandatevékenység indult meg, amely a lakosság politikai éretlenségét kihasználva agitált a forradalom ellen, több ötletet kínálva a későbbi fasiszta érvelés számára. Ezzel párhuzamosan felerősödött a vümosi korszak bírálata is. Egyre határozottabban kirajzolódtak annak a konzervatív elit-felfogásnak a körvonalai, mely elsősorban a polgári-demokratikus követelések, az egyenlőség és a testvériség eszméje ellen irányult, de egyáltalán nem zárta ki az ellenforradalmi tömegbázis megteremtésének lehetőségét. S végül sovinizmusra, faji önhittségre, a Versailles elleni agitációra felépített programjukat mintegy átfogta a tömegek, a munkások „racionalizálására" buzdító törekvés. További alapkutatások s a megállapítások pontosításának szükségességét hangsúlyozva, az elmondottak alapján Weissbecker úgy ítéli meg, hogy a konzervatívok politikája, amely végül is a weimari köztársaságnak a fasizálódás folyamatába torkolló jobboldali fejlődését meghatározta, már 1918-19-ben sok szempontból előlegezte a szélsőségesen reakciós jellegű változásokat, s képviselőit a fasiszta fordulat aktív előkészítőjévé avatta. E. G. (Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1979/8 707-721.)
