Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Palló Gábor: Szilárd Béla tudományos életrajza 770/IV
784 PALLÓ GÁBOR A helyes megoldást már 1910-ben megtalálta, 1914-ben már elég volt az űjabb műszerre alkalmazni.5 6 A berendezés mindkét esetben a következő részekből állt: érzékelőfej (ablakkal ellátott kondenzátor, mely a keletkező ionok'hatására kisül); flexibilis vezető az érzékelőfej és a műszer között (a környezeti hatások ellen alaposan árnyékolva); elektrométer; szikrainduktor (az elektrométer feltöltésére). A legfontosabb rész az érzékelő. Ennek oldalai vastag fémből készültek, teteje nyitott volt, belsejét ezüsttel vonták be, itt helyezkedett el a csatlakozóhoz kapcsolt elektróda. A nyitott részre különféle lemezeket (csillámot, ezüstöt, alumíniumot stb.) lehetett helyezni, melyek különböző elnyelőképességük folytán módosítani tudták a mérési tartományt. Az egész berendezést fémmel szigetelték, hogy ionizáló sugárzás kizárólag az érzékelőfejen keresztül léphessen a rendszerbe. Állást kellett foglalnia a dózisegység vitatott ügyében is. Először Villard francia tudós javasolta 1908-ban, hogy a röntgensugárzás adagját mérjék a felszabaduló ionok elektromos töltéseivel. A pontos egységet, a röntgent, azonban csak jóval később, az 1928-as stockholmi kongresszuson definiálták. Szilárd már 1910-ben felvetette, hogy a felszabaduló ionok számával határozzák meg az adagolás egységét, és ennek megfelelően osztotta be műszerén a skálát. „A sugárzás egységéül ajánlom — írja cikkében — azt a sugárzásmennyiséget, amely a készülék felfogójából egymillió iont szabadít el normális nyomás és hőmérséklet mellett, feltéve, hogy a felfogó térfogata 1 cm3 , a besugárzott felület 1 cm2 , melyre a sugarak merőlegesen esnek . . . Ezt a mennyiséget megaionnak nevezem."5 7 Az idézett meghatározásban felfedezhető a röntgenegység egyik őse. Külön jelentőséget kölcsönöz a meghatározásnak az a tény, hogy a röntgensugárzással kapcsolatos elvi és méréstechnikai problémák, beleértve az etalont és a dimenziót, a nemzetközi tudományos élet homlokterében voltak akkoriban. Szilárd az 1910-ben tartott nemzetközi radiológiai kongresszuson kifejtette mérési módszerét, ismertette műszerét. 1924-ben szerkesztett újabb dozimetriai eszközt. Aktinométernek nevezte, és a napsugárzás ultraibolya tartományát mérte vele. Az elektrométerhez fotocellát csatlakoztatott, mely kizárólag az ultraibolya sugarakra volt érzékeny, s így a műszer a nap ezen sugarai által indukált áramot jelezte. Itt is a mutató mozgási sebességét kellett meghatározni.5 8 Ennek a műszernek is volt kapcsolata a gyógyítással: az ultraibolya sugárzás hat az élő szervezetekre, mennyiségének ismeretét szükségessé teszi, hogy a terápiás felhasználáshoz adagolni is tudni kell. Az aktinométerről részletes beszámolót közölt a „La Science et la Vie", s ez szintén kiemelte a készülék biológiai fontosságát.59 Figyelemre méltó, hogy Szilárd munkáját ilyen széles körben olvasott, népszerű $rnerett£ijesztő lap is bemutatja. Egyebek között ez is tanúsítja: tevékenysége érdeklődést keltett, sikert aratott. 56Szilárd B.: Készülék Röntgen-sugarak mennyiségének mérésére. M. Chem. L. 1910. 22-23. sz. - On the absolute measurement of the biological action of the X rays and gamma rays. Arch. Roentgen Ray. 1914. June. - A new apparatus for the measurement of radioactivity. Arch. Roentgen Ray. 1914. March. 5 'Idézet a M. Chem. L.-ból 56. j.-ben id. cikk. 58 Β. Szilárd: Sur un actinomètre à lecture directe destiné à la mesure de l'ultraviolet solaire. CR. 178. 1924. 808. s'Justin Fortier: L'actinomètre solaire sert à mesurer l'intensité des radiations ultra-violettes. La Science et la Vie. 1924. 21.
