Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Nolte; Ernst: Német látszatalkotmányosság 650/III

650 FOLYÓIRATSZEMLE ERNST NOLTE: NÉMET LÁTSZATALKOTMÁNYOSSÁG Az elmúlt évtizedben ismét divatos téma lett a bismarcki Németország jellegének kérdése, s az ezzel foglalkozó írásokban gyakran fordultak elő a császárságot „autokratikus-félabszolutisztikusnak", „pszeudokonstitutcionalistának" „látszatalkotmányosnak" minősítő jelzők. A polémiához kapcsolódó tanulmány a címben jelzett fogalom használatának elvi-elméleti vonatkozásait vizsgálja, miközben természetesen állást foglal a bismarcki rendszer természetéről, a német fejlődés sajátosságairól zajló vitában. Kiindulásként azt a szerinte uralkodó álláspontot rekonstruálja, mely az 187l-es fordulatból mindenekelőtt a junker-uralom biztosításának szándékát olvassa ki, amely a megoldás legfőbb - a bukáshoz vezető folyamat csíráit magában hordozó - negatívumát abban jelöli meg, hogy az az össztársadalmi modernizáció követelményeihez való részleges alkalmazkodás által éppen annak valódi kibontakoztatását hiúsította meg. Az interpretált álláspont képviselői ezzel magyarázzák, hogy bár Németország Nyugat-Európa gazdasági-technológiai fölényét jelentős mértékben csökkentette, a gazdasági felfutást hasonló intenzitású társadalmi átalakulás nem kísérte. A demokratikus megújulás elmaradása az uralkodó osztályok pozícióit a világháború elvesztése utáni időkre is konzerválta, s ez a szociáldemokrácia csődjével kísérve lehetővé tette a fasizmus hatalomra jutását. Nolte úgy véli, hogy a német történészek többsége túlhangsúlyozza a porosz militarizmus, a bismarcki „látszatalkotmányosság" és a harmadik birodalom közötti kontinuitásra utaló jegyek súlyát, s az így felvázolt német fejlődési modellt kissé mereven állítja szembe a nyugat-európai polgári demokratikus fejlődéssel. Kritikai megjegyzéseinek igazolásaként, történeti példákat felvonultatva mutatja be a látszatalkotmányosság koncepciójának megszületését és alakulását; ezt követően a nyugat-európai ellenalternatívával kapcsolatos fenntartásait fejti ki egykorú megnyilvánulásokra is támaszkodva. A látszatalkotmányosság kifejezés - mint megállapítja - először az 1815. évi német rendezés után jelenik meg a liberálisok körében, akik a rendi alkotmány újbóli bevezetését előíró szövetségi acta alapján használták e kategóriát a déli és a közép-német államokra. Nolte jogosan kéri számon az érdekeltektől a fogalomhasználat elméleti megalapozottságát, hiszen - mint hangsúlyozza - az érintett országok alkotmányai, akárcsak XVIII. Lajos chartája, oktrojált jellegük ellenére a parlamenti rendszer kritériumainak megfelelő gyakorlatot honosítottak meg. A hazai viszonyokat a francia és a belga állapotokhoz mérő, de a porosz és a Habsburg-abszolutizmussal szembeni minőségi különbségeket is tisztán látó német alkotmányjogi iskola 1830 után fogalmazta meg az ún. „sajátos német konstitucionalizmus"-ról szóló téziseit. Ez a koncepció érvényesül (ti. a népszuverenitás és a monarchikus elv közötti dualizmus megőrzése) a frankfurti parlament munkálataiban, valamint a belga alkotmányból is kölcsönző, de az említett kettősséget ugyancsak feloldatlanul hagyó 1850-es oktrojált porosz alkotmányban. A jelzett ellentmondás már a kezdetektől magában foglalta az 1862-66 között lezajló alkotmánykonfliktus lehetőségét; annak továbbörökítése pedig megadta a Bismarck által létrehozott mechanizmus alapvonását. A látszat- és az oktrojált alkotmány fogalmának gyakori egybemosása mellett az ellentmondások fő forrását Nolte a konstitucionalizmus és a parlamentarizmus - a nem (Gattung) és a faj (Spezies) - pontos jelentésének tartalmi tisztázatlanságában látja. Az ebből fakadó elvi következetlenség a gyakorlatban számos félreértéshez vtzethet. A konstitucionalizmus - hangsúlyozza a szerző -ugyanis a parlamentarizmus egyik formája; a vele szemben alkalmazott túlzott kritika érvényességét pedig az a tény is megkérdőjelezi, hogy a parlamentarizmus tisztán megvalósított formáját a direkt néphatalom követelői ugyancsak „látszatdemokráciának" nevezik. A nyugat-európai ellenpélda kapcsán Nolte megjegyzi, hogy a két térség az egykorúak tudatában korántsem határolódott el egymástól olyan élesen, mint a mai értelmezésekben. Jelzi, hogy Angliában sokan csodálták a német rendszert, különösen annak szociális- és iskolapolitikáját. Megállapítja, hogy Franciaországban - a szárazföld legparlamentárisabbnak tartott államában - az alkotmány az elnök számára ugyancsak széles jogkört biztosított a végrehajtó hatalom szférájában, a hadsereg szintén önálló politikai tényezőként funkcionált, a kultúrharc pedig sokkal szenvedélyesebb formában és hosszabb ideig tartott, mint Németországban. Úgy véli, hogy a felsorolt tények önmaguk-