Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Gall; Lothar: Bismarck és a bonapartizmus 648/III
FOLYÓIRATSZEMLE 649 Schwarzenberget, Disraelit, Cavourt és Cuzat is, s magát a bonapartizmust a 20. sz-i totalitárius rendszerek ritkán említett politikai-eszmetörténeti előjátékának nevezi. A bonapartizmussal kapcsolatos ellentétes nézetek már az 1851-es államcsínyről folytatott egykorú vitában jelentkeztek. Ismeretes, hogy az ókonzervatívok Napóleonban a polgári forradalmat felülről lezáró, Marx pedig a polgárságot a proletariátus irányából fenyegető veszélytől megvédelmező politikust ismerte fel. Gall szerint a két álláspontot összekapcsolja az a mozzanat, hogy az új jelenségben a régi ellenfélnek a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó alakját véli felfedezni. Marx tézisét a polgári társadalmat megmentő, a középosztály anyagi érdekeit politikai hatalmának megtörésével védelmező Napóleonról feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmazó ördögi körként ábrázolja, mint ahogy nem ért egyet Engels 1866-os, a német események hatására tett, a bonapartizmust „a modern burzsoázia igazi vallásá"-nak minősítő, szerinte túlságosan sommás megállapításával sem. A későbbi tévedések egyik fő fonását abban látja, hogy a liberális és a radikális gondolkodók többsége beérte Benjamin Constant 1814-es felfogásának átértelmezésével, mely I. Napóleon rendszerét nem új politikai szisztémaként, hanem a hagyományos uralmi legitimitás hiányából levezethető újabszolutista katonai diktatúraként értékelte. A jelzett gondolatot kiindulásként elfogadó nézetek így nem tettek döntő különbséget a bonapartizmus és a tradicionális abszolutizmus között. A szerző úgy ítéli meg, hogy minden olyan bonapartizmus-interpretáció használhatatlanná válik a történelmi elemzés számára, amely a vizsgált jelenséget nem korlátozza névadójára, s nem azt a döntő mozzanatot állítja középpontba, hogy a bonapartizmus egy olyan forradalom utáni társadalmi képlet, melynek megszületése feltételezte a hagyományos politikai és társadalmi rendszer korábbi megtörését. Ε felismerés irányába mutatott több vonatkozásában Konstantin Frantz 1852-ben Manteuffelhez intézett anonim írása, amelyre alapozva fejtette ki gondolatotait Bismarck L. V. Gerlachhal folytatott - a konzervatív politikussal szakításhoz vezető — 1857-es vitájában. A későbbi kancellár leszögezte, hogy Napóleon nem tekinthető a forradalom megtestesítőjének, mivel fellépése éppen a forradalmi anarchia felszámolására irányult, s nem mondható el róla az sem, hogy a népszuverenitásnak hódolna, vagy hogy a törvényt a tömegek akaratából vezetné le. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a bonapartizmus és a forradalom között felbonthatatlan okozati összefüggés létezik, hogy csak egy sikeres forradalom teremthetett olyan szituációt, melyből I. és III. Napóleon diktatúrája kinőhetett. Mindebből arra következtet, s arra figyelmezteti vitapartnerét, hogy a forradalom előtti társadalmi rend, melyért az ókonzervatívok küzdenek, csak akkor tartható fenn az új körülményekhez igazított formában, ha sem ai abszolutizmus, sem a népszuverenitás elve nem győzedelmeskedik. Bismarck érvelése - húzza alá Gall — saját és Napóleon uralmi szisztémájának lényegi különbségére mutat rá, amikor leszögezi, hogy Közép-Európában a monarchikus és a népi uralom iránti igények között olyan egyensúlyi helyzet alakult ki, melynek feltételeit Franciaországban az 1789-es forradalom végérvényesen felszámolta. A sikeres politikai döntésekhez figyelmen kívül nem hagyható adottságként számolt ezzel, amikor 1866-ban - a koronát fenyegető parlamenti túlsúlyt megtörve -visszautasította Manteuffel és a többi neoabszolutista politikus javaslatát, amely arra irányult, hogy a győztes monarchiát a konstitucionalizmus minden büincsétől szabadítsa meg. Sőt - Gall szerint - az Észak-Német Szövetség alkotmányában önérdekből - éppen arra törekedett, hogy a monarchikus és a népi erők, ill. pozícióik közötti egyensúlyi állapotot fenntartsa, megerősítse, és kiépítse annak intézményes biztosítékait. Olyan, lényegében a monarchikus és a parlamentáris elv legitimitásának kettősségére felépített helyzetet alakított ki tehát - hangsúlyozza a szerző -, amely rendszerét Napóleonétól alapvetően megkülönböztette. Bismarck szisztémája azonban csak átmeneti jelenség lehetett, mivel - folytatja Gall - a szemben álló erők egyensúlyára épült. S mivel a kapitalista rendszer fejlődésével, s az iparosodás kibontakozásával összekötött társadalmi átalakulás folyamata Németországban is feltartóztathatatlanul haladt előre, a 80-as években az állami és a politikai szférában egyaránt bekövetkezett az egyensúly megbomlása. Sok kortársával ellentétben Bismarck felismerte, hogy az általa követett út, amely egyetlen történelmi konstellációhoz kötődött, lezárult, s hogy a parlamentáris-demokratikus átalakulás híveinek áttörését csak államcsínnyel, egy a bonapartizmusra emlékeztető és parlamenti választással alátámasztott neoabszolutisztikus rendszer megteremtésével lehet megakadályozni. Historische Zeitschrift 1976. Bd. 223. 618-638. E. G.
