Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Schmidt; Siegfried: Liberális pártmozgalom és a néptömegek Németországban 1789-1871 642/III

642 FOLYÓIRATSZEMLE A cikk szerzője nincs jobb véleménnyel I. Péter ún. politikai végrendeletéről sem. A 14 pontban összefoglalt hagyaték Oroszország világuralmi terveit tartalmazza, s a Balkántól Indiáig sorolja a meghódítandó területeket. Pavlenko szerint Oroszország ellenségei gyökereztették meg a történelmi köztudatban ezt a péteri örökséget, amelynek eredetét egy francia kalandor 1836-ban kiadott könyvére vezeti vissza a szerző. M. VoprosziIsztorii, 1979. 2. szám 129-144. SIEGFRIED SCHMIDT: LIBERALIS PÁRTMOZGALOM ÉS A NÉPTÖMEGEK NÉMETORSZÁGBAN 1789-1871 A liberalizmus fejlődése és általában a polgári átalakulás jellegének szempontjából, különösen az 1848-49-es forradalom bukása után kulcskérdéssé vált a liberális mozgalom és a néptömegek kapcsolatának alakulása. Bár a jelzett viszony már a század első felében is ellentmondásos volt, a néptömegekkel való szövetkezés és az azok önállósodási törekvéseivel szembeni egyidejű fellépés az 50-es években vált meghatározó tendenciává. A polgári pártok magatartását ekkor még megkönnyítette az, hogy a junker állam egyelőre maradéktalanul ellátta a néptömegek fékentartásának - egyébként a polgárságra háruló - feladatát, s így a liberális politikusok 1869 előtt nem, vagy legalábbis nem közvetlenül konfrontálódtak a munkásosztály önállósodó szervezeteivel. A címben felvetett problémát Schmidt a Vormärz kezdetéig visszamenőleg vizsgálja. Jelzi, hogy a korai liberalizmus 1830 előtt egyáltalán nem, azt követően is csak csekély mértékben számolt a néptömegekkel mint társadalmi jelenséggel. Felfogásában fordulópontot a takácsok 1844-es felkelése hozott. Megfigyelhető, hogy a lázadást követően a szociális kérdés s az attól való félelem a publicisztikában is a legfontosabbak egyike lett. A liberálisok többségét azonban továbbra is a néptömegek politikai emancipációjának teljes elutasítása jellemezte. Felismerték ugyanakkor azt is, hogy antifeudális harcukban az utca támogatása nélkül alkotmányos céljaikat nem érhetik el, s ez a kettősség sokban meghatározta 1848-49-es szereplésüket. 1849-1853/54. között a liberális mozgalomnak a népi erőktől történő elhatárolódása figyelhető meg. Bár Tocqueville és Stuart Mill tanításai, amelyek a liberalizmus sikeres alkalmazkodását az új viszonyokhoz a demokratikus elemek részleges beépítésétől remélték, nem voltak ismeretlenek, mégis csak kevesen értettek egyet a demokratikus továbbfejlődés szükségességét hangsúlyozó Georg Gottfrid Gcrvinusszal. A pozitív kibontakozás bizonytalan esélyei 1855-től mutatkoztak. A kortársak biztató jelként könyvelték el a liberális-demokrata koalíció szerveződését, a Nationalverein és a Haladó Párt megalakulását. Az 1858/59. utáni események, a porosz alkotmánykonfliktus kirobbanása és a burzsoázia többségének balra tolódása még egyszer lehetőséget kínált a polgárság és a munkások, legalább átmeneti, szövetségének kialakítására. A burzsoázia azonban 1848-49-es magatartásához hasonlóan túlértékelte a proletariátus felől megnyilatkozó, a polgári társadalom létét azonban még távolról sem veszélyeztető fenyegetést, és meghátrált az újabb forradalmi fellépés felelőssége előtt. Az „Üj Éra" munkáspolitikája az említett negatívumok ellenére is kedvező változásokat hozott. A vezető liberális politikusok, ha óvatosan és szigorú korlátok között is, de elismerték a népi tömegek politikai fellépésének jogosságát. A munkásság önállósodását ugyan továbbra is elutasították, minden korábbinál nagyobb aktivitással törekedtek azonban a tömegek megnyerésére. A baloldali liberálisok kísérletet tettek mozgalmuk bázisának kiszélesítésére, konzervatív ihletésű beszűkülésének megakadályozására. A Schulze-Delitzsch vezette próbálkozás egy liberális munkásmozgalom megalapítására, a munkások integrálására a polgári társadalomba azonban nem járt tartós sikerrel, az angol példa (liberális tömegpárt teremtése a munkások bevonásával) Németországban nem bizonyult járható útnak. A vállalkozás kudarcát Schmidt szerint egyrészt a forradalmi munkásmozgalom töretlen, 1848 óta kimutatható kontinuitása, másrészt pedig a liberálisok többségének ostoba húzódozása a munkások