Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

46 SZŰCS JENŐ A korai és kötött hagyományú birtokszerveztekben tehát tulajdonképpen a „kondicionális szabadság" és a „kondicionális szolgaság" kettőssége - s egyidejűleg funkcionálisegysége - konzerválódott a 13. század második felére is: archaikus képlet, mely azonban annak arányában nyerte el éppen ez idő tájt ideologikus alátámasztását, ahogy az országszerte kibontakozó mobilitás elemien fenyegette az elavuló struktúrák érvényét. Hogy az egyházjogászok miként találtak rá 1270 táján az antik colonus joghelyzetéből — tévesen - elvont modellre, mellyel a kondicionáriusok „röghöz kötöttségét" (glebae adscripti, originarii) legitimálhatták, korábbi fejezetünkben már rámutattunk. Ε helyzetből érthető, hogy bár a conditionarius jogállapot de facto régi, 12. századi gyökerű volt, nemcsak maga a megnevezés vált aránylag későn — szórványos tatárjárás előtti kezdetek után a század derekát követően — bevett terminussá, hanem jogi kategóriákban való definiálási kísérletei is éppen e birtokszervezetek válságának idejéből ismeretesek. Ilyen tételes okfejtést tartott fenn például két összefüggő oklevél, melyek Epei falu (Esztergom m.) királyi kondicionárius szőlőműveseinek eladományozását tartalmazzák (1270). A földjükkel együtt az esztergomi káptalannak eladományozott conditionarii kérték - az akkoriban már országszerte terjedő példa hatására —, hogy szabadon eltávozhassanak az eladományozott faluból, a király azonban ezzel az indoklással tagadta meg a kérést: a kérelmezők ehhez a bizonyos földhöz vannak „örökre kötve és rendelve" (eidem terre . . . astricti et in perpetuum deputati), éspedig azzal a feltétellel, hogy évente „meghatározott mennyiségű bort adnak" (ad dandam annuatim certam vini quantitatem)·, a földhöz és szolgáltatáshoz való „kötöttségük és rendelésük" pedig régi időktől való „szolgaságuk terhéből" származik (ex honere servitutis eis ab antiquo imposite). A király csupán három háznépnek engedte meg az eltávozást, akiket még az adomány előtt kiemelt (exemeramus) a kondicionárius állapotból. Mind a római jogász, mind a modern logika szempontjából zavaros és ellentmondó a jogi képlet. A római colonus „földhöz kötöttsége" — a konstrukció modellje — éppen nem volt „örök", mert a paraszt személyében szabad maradt; az „örökös kötöttség" a rabszolgára állt, aki viszont nem a „földhöz" volt kötve, hanem személyében urának tulajdona volt, kizsákmányolásának pedig nem voltak „feltételei", conditioi. Hol állt hát a kondicionárius, akinek ilyen minőségét egyrészt a szolgáltatás hangsúlyozott „meghatározott mennyisége" fejezi ki, másrészt „szolgaságának" és kötöttsége „örökös" mivoltának hangsúlyozása kontrázza? Sem antik, sem modern kategóriákkal nem magyarázható meg a szinkretikus képlet, kizárólag a középkor sajátságos jogi relativizmusából, a „relatív szolgaság" mind az ókor, mind számunkra idegen képzetéből érthető meg. A kondicionárius viszonylagos „szabadságából" következett ugyanis terheinek rögzítése és limitálása, relatív „szolgaságából" viszont földhözkötöttsége - annyiban „örökös" jelleggel, hogy abból csak az exemptio, azaz egyedi felszabadítás emelhette ki. A jogi-társadalmi képlet annyira végletekig relativizált, jogelméletileg végső fokon tisztázhatatlan volt, hogy a maga a kor is ingadozott, hogy átfogó megjelölésekben a kondicionáriusokat a szolgákkal azonosnak vegye-e vagy megkülönböztesse, a két név közé „azaz" vagy „és" szócskát illesszen; mindkettő, minden észlelhető rendszer nélkül szokásban volt (conditionarii seu/et servi). A szemléleti bázist mindenesetre hívebben fejezte ki, amikor a servilis, azaz „szolgához hasonló, szolgaszerű" minősítést használták (pl. homines conditionarii serviles 1293) — ami viszont éppen nem ellentéte a libertinus („szabadhoz hasonló, szabadszerű") fogalomnak, sőt alapjában véve ugyanazt jelenti,