Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 47 minthogy nem egyébről van szó, mint egyazon szemléletmódban fogant kétféle megközelítési módról. Aki ugyanis a szabadság hierarchiájának alsó fokán állt, tulajdonképpen ugyanott állt, mint akinek helye a szolgaság hierarchiájának felső fokán volt. Valóban, a szabados és a kondicionárius nemcsak gazdasági helyzetét, hanem lényegileg jogi-társadalmi minőségét tekintve is azonos státusba tartozott. A különbség tulajdonképpen abban állt, hogy a viszonylag újabb szervezésű világi magánbirtokokon szemléletileg „felülről lefelé" (a szabadságból kiindulva), a korai szervezésű királyi és egyházi birtokokon viszont „alulról felfelé" (a szolgaságból kiindulva) jutottak — ugyanoda. Hogy egyébként milyen árnyalati különbségekkel számolhatunk, előző fejezetünkben már bemutattuk. Ennek megfelelően a szabados „kiemelése" kondíciójából „felszabadításnak" (liberare), a kondicionárius felszabadítása viszont kiemelésnek exemptionak számított — ami ugyanaz. Ε téren a lényegi különbség mindenesetre abban állt, hogy 1200 után fokozódó mértékben és ütemben egyre több szabados részesült ebben az egyedi kegyben, de minden jel szerint igen kevés kondicionárius. Bármelyik részesült is e kegyben, azt a kor úgy fogta fel, hogy — a fentebb tárgyalt tartalmú — „örök szabadság" (perpetua libertás) részesévé vált. Ha viszont bármi okból eljátszotta jogállapotát — „kisebb szabadságát" vagy elnyert „kondícióját" -, sorsa az „örök szolgaság" (perpetua servitus) lett, ahová „letaszították, lefokozták" (redigere). Amikor IV. Béla király a tatárjárás előtt rendezte a pannonhalmi birtokok népeinek kondícióit (1240), záradékként nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy ha viszont ezután bárki e „könyörületesen enyhített" kötelezettségekbe és szolgálatokba sem nyugodna bele, fejének kopaszra nyírása mellett „örök szolgaságra" taszíttatja (in perpetuam servitutem redigi faciemus). A lekopaszítás a szolgaság bélyege, mintegy státusszimbóluma volt; amikor a pannonhalmi lázadók közül hat évvel korábban a kondicionárius részvevők fejét csak félig nyírták kopaszra, e büntetés szimbolikus figyelmeztetés volt: újabb lázadás esetén az „örök szolgaságba taszítás" következik (1234). A servilis állapotú és „földhöz kötött", de jogai és kötelezettségei terén conditiot nyert paraszttömegeket alul éppoly éles elvi határvonal választotta el az „örök szolgaságtól", mint felül az „örök szabadságtól". Szó szerint ugyanezt a fenyegetést helyezte kilátásba a garamszentbenedeki apát szelepcsényi lovas jobbágyainak, ha még „kondícióik" megállapítása és írásba foglalása után is lázadoznának (1247), aminthogy az egri püspök egy condicionariuséX, akit ráadásul még meg is nemesített, de az hűtlenség vétségébe esett, csakugyan azzal büntette, hogy „szolgaságba taszította" (redactus in servitutem 1271). Csakis a kondicionárius e sajátságos jogállapotának megértése helyezi kellő megvilágításba az elöljáróban közölt statisztikai irányszámokat. Bármilyen határvonal húzódott is a kondicionárius-szabados tömegek és az „örökös" szolgák közt, bármennyire felfogható volt is e mintegy 40 százaléknyi (vagy valamivel népesebb) paraszti réteg helyzete a „szabadság" egy „kisebb" fokozatának, alapvetően mégiscsak servilis tömegekről volt szó. Jogi szempontból tehát Magyarország parasztnépességének még a tatárjárás idején is mintegy kilentizedét (vagy valamivel többet), teljes népességének legalábbis nyolctizedét - több mint másfél milliónyi sokaságot - szolgai és szolgai jellegű tömegek alkották. *
