Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 45 abban állt, hogy voltak egyáltalán bizonyos , jogai"; az előbbi fejezte ki a földesúri jogot, mely nem egyszerűen joghatóság volt a kései középkori értelemben, hanem a személyt — éspedig végeredményben váltig servilis personát - az úrhoz vagy az intézményhez, az egyházhoz vagy a várispánsághoz (a família ecclesiastica vagy a populus castri kereteihez) „örökösen" láncoló kötelék. A jogelv mit sem változott a tatárjárás utáni évtizedekben sem, amikor a conditionales, conditionarii terminus általános és széltében használt, mintegy hivatalos megnevezésévé vált a szabadok és a szolgák közt elhelyezkedő társadalmi mezőnek — elsősorban a királyi és egyházi birtokok „népeinek" (populi). Mi sem jellemzőbb, hogy még e birtokszervezetek igazgatási és hadakozó ,jobbágyi" elitje is, mely az 1250-es években kezdte felvenni a „nemes" (nobilis) címet, váltig beletagolódott — miként elődeinek sora — ebbe a ,,kondicionális" struktúrába. Amikor az esztergomi érsek panaszt tett IV. Béla királynál alattvalóinak emelkedési és elszakadási törekvéseivel kapcsolatban (1255), sérelmét úgy fejezte ki, hogy harcoló „nemes jobbágyai" és „egyéb kondicionáriusai" (et alii conditionarii) el akarták tépni azt a köteléket, mely őket mint az egyház „szolgálóit" {servitores ecclesie) egyaránt az érsekséghez fűzi. A szemlélet csak egy terminológiai árnyalattal távolodott el attól a megelőző századokra jellemző szinttől, melyben az egész egyházi uradalmi népesség „szolgának" (servi ecclesie) minősült; ugyanazon a szinten konzerválódott, mint amit a pannonhalmi apátság esetében 1240 táján láttunk /populi serviciales). IV. Béla éppúgy az érsek jogigényét hagyta jóvá, ahogy utóbb fia, V. István is, amikor a megismétlődő mozgalmak nyomán elvileg deklarálta (1272), hogy az egyház ,/iemes hadakozói" és egyéb „kondicionáriusai" az országban sehol másutt, senki másnak nem szolgálhatnak (nusquam alias in regno nostro alicuipossint famulari), mint az egyháznak, sőt felhatalmazta az érsekség nádorát, hogy a lázadókat és szökevényeket „bárhol elfoghatja és büntetéssel sújthatja". A királyi hatalom az egyház mellé állt, nemcsak mert a századokra visszanyúló archaikus jogrendből elvileg ez következett, hanem mert saját birtokain is analóg volt a helyzet. A váijobbágyok bizonyos értelemben szabadok voltak, de a lényeget tekintve csak annyiban, amennyiben az egyházi jobbágyok: ők is csak egy intézmény, a „vár szabadjai", vagy más szóval a „szent király szabadjai" (liberi sancti regis) voltak, ahogy az egyházak birtokos, birtokkezelő és hadakozó elemei is csak az „egyház szabadjai" (liberi ecclesie): nem „teljesen", nem „abszolút" értelemben szabadok tehát, még ha vagyonilag, életmódban és társadalmi presztízsben általában magasan fölötte is álltak a személyi és mozgásszabadság elvi „teljességével" rendelkező paraszti „szabad kondíciójú embereknek". Amikor a század dereka után mindkét réteg kezdte felvenni a „nemes" címet, ennek tartalma hosszú időn át éles ellentétben maradt a formálódó országos nemesség státusával: ők csak a vár, az egyház „nemes jobbágyai" (nobiles iobagiones castri, ecclesie) maradtak, nem minősültek az ország „szabad nemeseinek" (liberi nobiles regni). De a várak parasztjai (castrenses) is, hiába volt „szabadságuk" egy lényeges fokozattal magasabb, mint az egyház kondicionáriusaié (ők fizették a „szabadok dénárait" is), e félszabad mivoltukban a conditionarii jogállapotába voltak zárva. A korai feudális struktúra intézményi maradványai még hosszú évtizedeken át gátolták és visszafogták az osztályszerkezet világos kikristályosodását e régi szervezetekben. Leendő nemesek és parasztok egyfajta hierarchikus alárendeltségben ugyan (melynek értékrendjét maga a szervezet határozta meg), de mégiscsak együtt maradtak a közös kondicionális keretbe zártan.