Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

44 SZŰCS JENŐ legfőbb - sőt igazában egyetlen — közös nevezőnek egy negatívum: a személyi mentesség a földesúr tulajdonosi hatalmától. A dolgot valójában csak a fonákjáról lehetett megfogalmazni: „örök" szabadsága annak volt, aki nem minősült „örökös" jelleggel földesura vagy egy intézmény propriusának. Mert különben például a szabad vendégtelepest (hospes) sokkal több, írott kiváltságlevélben is részletezett pozitív jog illette meg, mint a „szabad jobbágyot" (liber iobagio), akinek helyzete a helyi szokásszerűség szerint mutatott fel elég széles skálán változatokat. A felszabadított szolga alighanem megint újabb variánst testesített meg, legalábbis az első nemzedékben. A nagyon is korlátozott jellegű, magán a kategórián belül is hierarchikusan tagolt „teljes", a nagyon is relatív tartalmú „abszolút" szabadsággal szemben, mely „örök szabadságnak" minősült a paraszti szférában, e szféra ellentétes pólusán a kor társadalomszemléleti sémája szerint az „örök szolgaság" (perpetua servitus) helyezkedett el. Ismérveit számba vettük az előző fejezetben. Ε ponton a gondolati séma megint csak inadekvát volt a valósággal, csak éppen ellenkező előjellel, hiszen ha a szabadság nem volt „teljes", a szolgaság meg valójában nem volt kizáró jelleggel és elvileg „örök", éspedig annak arányában nem, ahogy a feudalizmus fejlődött és kiteljesedett. Egyszeri aktus, a felszabadítás (manumissio) egy csapásra kiemelhetett bárkit a „szolgaság bilincseiből", megtisztíthatott bárkit a „szolgai eredet szégyenfoltjától" — mint a formulákban gyakorta olvasható. A felszabadítások a 12. század óta egyre gyakoribbak voltak, hogy majd 1300 táján kulmináljanak. A paraszti társadalom két szélső pólusát persze távolról sem valami mennyiségi egyensúlyhelyzet jellemezte. Mint az előrebocsátott statisztika alapján is sejthető és a paraszti mobilitás kapcsán korábbi fejezetünkben rámutattunk, a „szabad kondíciójú emberek" (homines libéré conditionis) aránya a parasztnépességen belül bizonyosan alatta maradt — alighanem jelentősen - a 10 százaléknak, az „örök szolgaságban" leiedzőké viszont még a tatáijárás előestéjén is legalábbis megközelítette az 50 százalékot. Az egykorú társadalomszemlélet mintegy endogén természetű relativizmusára mi sem jellemzőbb, mint hogy a kettő közt elhelyezkedő tömeget hol úgy tekintette, mint amely a „szabadság" hierarchikus lépcsőzetén áll alacsonyabb fokon, hol úgy, hogy a „szolgaság" hierarchiájában foglal el magasabb grádusokat. A kétféle szemléleti aspektus közül az utóbbi volt meghatározóbb. Mert igaz ugyan, hogy a kötelezettségek és jogok ,,kondicionális" rendezései alkalmával az előbbiek csökkentését és az utóbbiak többletét gyakran „szabadságnak" is mondták (conditiones et libertates), amint hogy a szabadosokat — mint láttuk — alkalomadtán ,kisebb szabadságú" parasztoknak is tekintették, alapvetően azonban e «köztes rétegekhez tartozókat a „szabad kondíciójú emberekkel" ellentétben „szolgai kondíciójú emberekként" (homines servilis conditionis) tartották számon; sőt éppen ők töltötték ki ezt a fogalmi burkot, minthogy a valóságos szolgák (servi et mancipia) helyzetét éppen az jellemezte, hogy „kondíciójuk" sem volt, maga a fogalom nem volt társítható helyzetükhöz. A kondicionárius kétirányú meghatározottságát világosan mutatja, hogy midőn IV. Béla három Bács megyei várfalu várnépi parasztjait — terheik tételes szabályozása mellett — eladományozta a bélakúti apátságnak (1237), egyfelől leszögezte, hogy a falvak lakosai nem távozhatnak el az „egyházi alávetettségből" (ab ecclesie subiectione), másfelől meg kikötötte, hogy az új földesúr sem terhelheti meg őket „a szokásos kötelezettségen túl" (ultra consuetum debitum). Az utóbbi biztosította a paraszt jogait, akinek kondicionárius mivolta éppen