Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 43 elsőt voltaképpen fel sem kellett volna tenni, hiszen a tanúvallomásoknál eleve csak szabad személy jöhetett szóba. Nem is akadt még mutatóba sem szolgarendű a tanúvallomást tevők közt, csupán csak egyetlen tanú szerénykedett — vagy talán indignáltan kérkedett — „nem vagyok szolga" formulával. A vallomást tett 42 világi tanú soraiban „szabadokként", egy kalap alá kerültek itt nemesek (liber et nobilis) városi polgárokkal (burgenses) és főként Buda környéki parasztokkal. A nemeseket (26 százalék) leszámítva az utóbbiak közül csupán csak három polgár merte magát egyértelműen és öntudatosan gazdagnak vallani; a többiek megoszlottak: 38 százalék „elég gazdag", „sem gazdag, sem szegény" formulával vagy érdekes körülírásokkal határozta meg önnön közepes vagyoni helyzetét, köztük Káposztásmegyer faluból való parasztok („amikor jól dolgozom, van elegem", „van, miből éljek", „nem vagyok gazdag, de megvan az élelmünk"), 52 százalék viszont szegénynek vallotta magát, többen hivatkozva arra, hogy az elmúlt időkben kifosztották. Akadt azonban olyan is, aki jogállapotát illetően némi óvatossággal válaszolt: „szabad vagyok, ámde (tarnen) a királyné szakácsainak nemzetségéből; gazdag voltam, de kifosztottak". Ez a szakács már kivételesen került a társaságba. A magukat minden további nélkül szabadnak vallók sorában ugyanis a paraszti elemek olyanokból kerültek ki, akik fél évszázaddal korábban a váradi káptalan előtt mind következetesen és a teljesebb formulával „teljesen szabadnak" (omnino liberi) állították magukat, a szóban forgó szakács viszont már nem számított „teljesen" annak, mert kondicionárius volt, még ha e körben — a királyné közvetlen szolgálatában — előkelőnek is számított. Szabadsága afféle ,kisebb szabadság" volt, mint egy alkalommal a szabadosokról olvashatjuk (minoris libertatis 1214), jóllehet ezekénél egy fokkal mégis,nagyobb". Maga ez a paraszti „szabadság", mely már 1270 táján csak a tradicionalizmus nehézkedésénél fogva, voltaképpen anakronisztikus módon került egy kalap alá a nemesi szabadsággal, egyrészt belülről hierachikusan tagolódott, másrészt „abszolút" csúcsa is egy alapvető relativitást takart: a szolgálat szabadságát. Már a Váradi Regestrum idején mondották egy szolgáról, akit ura „kiváltott a szolgaságból" (redemit a Servitute), azaz felszabadított, hogy ezáltal az „abszolút szabadságra" fin absolutem libertatem) emelkedett, mert bárhova. eltávozhatott (ubicunque vellet, manendi fas haberet). Különben csupa vendégtelepes, olasz, német, cseh, rutén kiváltságolt hospesek minősítették jogállapotukat „abszolút szabadságnak" (pl. filium Latini hospitis et absolute liberum). A „szabad szolgálat" jogával való felszabadítást más néven már a 12. században „örök szabadságnak" (perpetua libertás) mondták, ilyennel ajándékozta meg például az előző fejezetben megismert Gutkeled Márton ispán felesége, Magdolna asszony hat szolgálóját (ubicunque servire voluerit, libere serviat, 1141/46). A szolgafelszabadítás formulája csekély változásokkal ugyanez maradt a 14. századig, míg a szolgaság végleg meg nem szűnt. A szemlélet gyökere oda nyúlt vissza, hogy a felszabadított szolga elvileg ugyanabba a jogállapotba emelkedett fel, amit a földesúri szolgálatba - földjével vagy anélkül -egykor beállt „teljesen" szabad (omnino liber) paraszt ivadéka megtartott az ősidőkben létező „arany szabadságból" (aurea libertás). Hogy ilyen egykor létezett, azt nem is szükséges feltétlenül népi emlékezetre visszavezetnünk, hiszen az egyházatyák tanításai nyomán közhelynek számított a középkorban. Kézai Simon mester is ebből az axiómából kiindulva fejtegette 1282—85 táján a szolgaság történeti genezisét. Az ősszabadságból a korfelfogás szerint paraszti szinten is megmaradtak bizonyos pozitív jogok, ám ezek gyakorlatilag még a „teljes" szabadság szintjén sem voltak homogének. Ezért maradt