Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

42 SZŰCS JENŐ százaléka, a szabadosokkal együtt kereken 40 százaléka tartozott abba a rétegbe, melynek földesúri szolgáltatási „feltételei" conditioi tételesen limitálva voltak, bizonyos korlátozott ,jogokkal" is rendelkezett, mindezzel együtt azonban mégsem szakadt ki még a servilis conditio „bilincseiből". Mindössze 8 százalék viselte a .jobbágy" nevet vagy minősült — még ezekkel szemben is — a korfelfogás szerint „teljesen szabadnak". Ez a statisztika persze több okból sem tükrözi teljesen híven a parasztnépesség jogi-társadalmi szerkezetét a tatáijárás előestéjén. Egyrészt a számok tagolatlan össze vontsága mögött rejtve marad két évszázad belső mozgása, másrészt a mintából éppen a korszak legfejlettebb, s a legnagyobb tömegeket magukba záró birtokszervezetek hiányoznak. Királyi birokokról nem maradt korunkra összeírás, a legnagyobb egyházi összeírások (egyebek közt a dömösi vagy a pannonhalmi) számadatai pedig a nomenclatura egyeztetési nehézségei miatt maradtak ki az összesítésből. Valójában, mint már az előző fejezetben láthattuk, birtoktípusok szerint elég szélsőséges szóródás mutatkozik a társadalmi szerkezet terén. Királyi várföldeken és udvari birtokokon már a 12. században gyakorlatilag megszűnt a szolgaság archaikus és „teljes" formája, de az a 13. század derekára csaknem felszámolódott már a nagy monostori birtokszervezetekben is. A pannonhalmi apátság birtokain ilyen vagy olyan értelemben „szolgának" minősült még ugyan az uradalmi népesség (2248 háznép) mintegy 32 százaléka, ám ezek nagy többsége még a szántók és a szőlőművesek is, vagy akár a zselicségi falvak disznóóvjai — nemcsak önállóan gazdálkodtak a „prédiális" kereten belül is , hanem félig-meddig már szintén „kondíciót" nyertek; az „igazi szolgák" (veri servi) aránya 7 százalék alá apadt le. Az érem másik felén viszont, a világi magánbirtokokon, kivált a kisebbeken, a szolgai státusú népesség még a 13. század derekán is meghaladta a 80 százalékot, csak a legnagyobb birtokosok között akadtak olyanok, akik népeik többségét már szabadossá tették, sőt éppen e szektorban sejthető a még szabadabb paraszti státus előretörése is 1200 után. Ugyanakkor a nagy monostori uradalmakban a fenti átlagnál jóval szélesebb volt a „jobbágy" réteg, Tihanyban például 22, Pannonhalmán 23 százaléknyi. Még ha e körülményeket meg is kíséreljük mérlegelni, nincs megbízható adatbázisunk az előbbi statisztika számszerű korrigálására, legfeljebb annyi sejthető, hogy — tekintve a királyi és egyházi birtoknak még 1240 körül is valószínű együttes túlsúlyát az ország birtokállományában — az országos parasztnépesség szolgatömegei a valóságban valamivel (alighanem jelentős fokozattal) a fenti 52 százalék alatt, a „kondíciót" nyertek és a szabadosok együttesen viszont valamivel (valószínűleg számottevően) 40 százalék felett lehettek. A „teljesen" szabadnak minősülők aránya is magasabb volt a törpe 2 százaléknál, minthogy ilyen paraszti elemek akkoriban még zömmel királyi földeken éltek. Ez volt tehát az az örökség, mellyel a tatárok kivonulása idején számolnunk lehet. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyoznunk, hogy e társadalmi közeg törzsében nemcsak a „szabadság", hanem a „szolgaság" is igen viszonylagos fogalom volt, mi több, még a szélső - „abszolút" — pólusokat is sajátságos relativitás jellemezte. A kor szemléletmódjába mélyen beivódott az az archaikus jogi dualizmus, mely a 11. század forrásaiban, egyebek közt Szent István király dekrétumaiban tükröződik: az emberi társadalom szabadokból és szolgákból áll. Amikor Margit királyleány kanonizációját próbálták előkészíteni (1276), még minden tanúnak e két kérdést tették fel: szolga-e vagy szabad (si est servus vei liber), gazdag-e vagy szegény (si est dives vei pauper)? Az