Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 41 hitelezte számukra a földesuruknak kifizetendő 3 márkát; ez összeg fejében viszont a kovácsiak eladták az őrsieknek két elhunyt rokonuk házhelyét (curia) a hozzá tartozó földekkel együtt — azaz a jobbágy telket - oly „szabadsággal és kötelezettséggel" (libertás et debitum), mint az elhunytak birtokolták, szavatosságot vállalva az eladott telkekért, ha a többi Kovácsi falubeliek perrel támadnák meg az ügyletet. Nemcsak az ingóságok képezték tehát már a jobbágy szabadon adható-vehető vagy átörökíthető , javait" (bona), hanem sajátságos korlátozott jelleggel az ingatlan (immobilia), azaz voltaképpen a földesúr feudális tulajdona, a föld — maga a jobbágytelek - is, természetesen az arra nehezedő feudális szolgáltatásokkal terhelten. A személy maga szabad volt, végképp kiszabadult a földesúr „tulajdonjogából", ezzel szemben maga a föld egyfajta „kettős tulajdon" formáját öltötte fel — magán a feudális tulajdonjogon belül. A magyarázat abban áll, hogy a föld birtoklása (possidere) oly mértékben megszilárdult, hogy valamilyen mértékben a földtulajdon (proprietas) mellé emelkedett. Egy ilyen Kovácsi falubeli „kettős tulajdonú" jobbágyteleknek például a paraszti birtoklásra eső része 1 1/2 márkát tett ki. Ez már a feudalizmus kiérett európai formájának jellemző sajátossága. Annak azonban, hogy efféle ügyletekre egyáltalán sor kerülhessen, az volt a feltétele, hogy a faluközösség tagjait egyetemlegesen jobbágynak nevezzék. A jobbágytelek, mint mondottuk, nem merőben „üzemszervezeti" fejlemény, hanem egyidejűleg a paraszttömegek társadalmi-jogi emelkedésének és egységesülésének függvénye. * A társadalmi és jogi örökség: a megosztott parasztság A statisztikailag feldolgozott prédiumokon és falvakban, együttvéve 224 településen a 11. és 13. század közepe közt a számba vehető földesúri alattvalók (3733 családi egység) kerek számban 29 százaléka volt egyértelműen szolgarendű (servus, mancipium, kétségtelenül szolgai állapotú mansio), 15 százalék szabados (libertinus), 20 százalék jobbágy és egyéb lovon szolgáló {iobagio, equitans), s 2 százaléknál is kevesebbet tett ki a kifejezetten szabadnak (liber) mondott parasztok és vendégtelepesek (hospes) aránya. A közbeeső csaknem 35 százaléknyi csoportot olyan elemek- alkották, akiket a források nem jogi minősítéssel, hanem a szolgálat neme szerint neveztek meg, ezeknek mintegy kétharmada azonban (szántók, szőlőművesek, iparos szolgák, pásztorok) jogállapotát tekintve szintén bizonyosan vagy valószínűleg szolgarendű volt. A teljességgel jogtalan, adható-vehető szolganépség aránya tehát e mintában elérte az 52 százalékot. Másfelől viszont a maradék egyharmadhoz hozzá kell vennünk - leválasztva a Jobbágyok" rétegéről - az egyházi uradalmak közönséges „lovas szolgálóit" / equestres servientes), akiknek birtokszervezeti szerepe elsősorban a fuvarozásból állt, a királyi birtokok „szekerező kondicionáriusainak" (curriferi conditionarii) és a világi magánbirtok lóval szolgáló szabadosainak feleltek meg, a monostori szervezetekben is mind terheiket, mind jogállásukat tekintve a terményszolgáltató csoportokhoz, az udvarnokokhoz, szabadosokhoz, halászokhoz és egyéb kondicionáriusokhoz álltak közel, sőt éppen e réteg felső szintjét alkották; a pannonhalmi apátság egyik zalai birtokán (Kapolcs) az Albeus-féle összeírás kifejezetten közli is, hogy „a szabadosok szolgálataival tartoznak". Ily módon a számba vehető parasztnépességnek 25
