Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

40 SZŰCS JENŐ volt, míg hosszában „a vízfolyásig teijedt ki", egy harmadik széle-hosszának mérete pedig 14 χ 26 öl volt (1346). A „szokásos" (usualis) ölek hossza („az ember magassága felfelé tartott kezekkel") 2,1—2,3 méter lévén, olyan házhelyekről van itt szó, melyeknek szélessége 2.7-30 és 33-36 méter közt mozgott, hosszúságát azonban általában meg sem kellett adni, mert az a településrendben adott volt; vagy a „vízfolyásig" nyúltak le a telkek, vagy a szántóföldi „rövid hold" hosszához igazodtak. Alsó és felső határt véve mintegy 30-50 ár közti nagyságrendű telkekről van tehát szó - valóban a fentebb említett nemesi kúriahelyek feléről. A hospes-telek azonban e vidéken is a felső határon helyezkedett el, a zalai Szöllősön például a szélesség 16 3/4 királyi ölet (1336), azaz 52,36 métert tett ki. A telekszélesség itt már megközelítette a szepességit; ha a házhely széle-hossza itt is 1 : 2 arányú volt, 54—55 ár teleknagysággal számolhatunk. Nem önmagában a házhelyek nagysága érdemel azonban figyelmet, jóllehet bizonyos nagyságrendi típusok az elszórt adatokból is kibontakoznak, hanem három további körülmény. Az egyik, hogy a jobbágyfundusok szokásszerű nagysága egy-egy vidéken már a 14. századra megállapodott, ami a 13. század második feléből való közvetlen információkkal együtt egyértelműen arra mutat, hogy a kialakulás legalábbis a 13. század dereka után következett be. A másik körülmény, hogy a házhelyek kimérése a szabályos alakú térformákra való törekvéssel, lehetőleg egyenes vonalak és derékszögek kialakításával, a maga mérőrudakkal, „vesszőkkel" és kötelekkel bíbelődő racionalizmusával ugyanannak a racionális (és idővel szokásszerűvé váló) tevékenységnek az egyik vetülete, amely másfelől a „füvönosztással" e házhely szántóföldi tartozékain a határhasználatot szabályozta, meghatározott „mezei földeket" pihentetett, másokat az egész faluközösségre való érvénnyel azonos vetésterv szerint „dűlőkbe" és „ekefordulókba" osztva eke alá fogott. A harmadik körülmény, hogy ezt a tevékenységet immár nem a földesúr tisztje, hanem maga a faluközösség végezte — élén a falunaggyal vagy másutt a soltésszel (aki voltaképpen a telepesfalu „örökös" falunagya volt). A jobbágy tehát házhelyének elfoglalásától fogva e házhely határbeli tartozékának (osztott földeknek és osztatlanul maradt legelőknek, erdőknek, vizeknek) használati mechanizmusán át haláláig vagy elköltözéséig tulajdonképpen elsődlegesen a faluközösséggel állt szemben. Földesúri és faluközösségi érdek volt egyaránt az is, mely az utóbbi mozzanatnál vagyonképességét bizonyos fokig korlátozta. Ha valami okból a jobbágy távozásra szánta el magát, a szabad vendégtelepesek jogaiból átvett minta szerint nemcsak a földbér (census seu terragium) hátralékát, olykor csak egy összegű távozási illetéket, 12 dénárt (kb. 2 pondus) kellett lefizetnie, hanem el kellett adnia házát és egyéb épületeit (venditis suis edificiis) magának a faluközösségnek vagy az új jövevénynek. Élhetett tehát mind személyi szabadságával, mind vagyonképességével (a ház az övé volt, , javai" köze tartozott), de az utóbbival élnie is kellett: mind a földesúr, mind a faluközösség érdeke azt diktálta ugyanis, hogy a „megürült" telket felvállaló jövevény már meglévő házba költözhessen bele. A jobbágytelken tehát, mely által a paraszt belefűződött a faluközösségbe és egyszersmind a földesúr adózó alattvalója volt, a kiürült ház újabb „szabadon jövő és távozó" (a már 1270 táján kialakuló formula szerint prout libéré veniunt, sic et liberam habeant recedendi facultatem) jobbágyra várt. Az új korszakra már az olyasféle ügyletek jellemzőek, mint amilyet például bizonyos Örsi Mátyás ispán Örs falusi jobbágyainak közössége bonyolított le (1292). Ε faluközösség befogadott bizonyos Kovácsi faluból való jobbágyokat oly módon, hogy