Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 37 ció és a termelés szervezése e struktúrában egymástól elválaszthatatlan. Csak a várbirtokok IV. Béla által a tatárjárás előtt kitűzött „kondicionális" reformja hozta be a választott falunagy ( villicus electus) tisztségét várfalvakban, ami egyben a százas szervezet eltörlésével is járt, mint a győri vár alá tartozó szőlőműves falvakról tudjuk (1240): a falunagy választásának joga egyszersmind azt a különös királyi kegyet jelentette, hogy „ne legyen száznagyuk sem, mint a többi várnépeknek van". Ε struktúrában tehát az alsóbb fokú kommunális lét a normális állapothoz képest mentesítésnek, exemptionak számított. De még ezen a fokon sem kapta meg a falunagy akár a „kisebb ügyekben" való bíráskodás jogát, még mindig az ispán bíráskodott a kondíciót nyert falvak népének minden ügyében a várjobbágyok testületének élén. A falunagy számára az ispánsági szervezetben aztán a tatárjárás utáni reformok hozták meg ezt a jogkört (1257,1265), bizonyára nem véletlenül azzal összefüggésben, hogy a kollektív terheket immár nem száz, hanem 30—40 háznépre - a faluközösségi keretekre - vetették ki, az adó behajtásánál pedig az ispáni közeg mellett már a közösség által rendelt ember is közreműködött. így érthető, hogy még a 13. század első felében miért támadtak a váradi káptalan előtt a közönséges, századnak alávetett (centurionatui subiecti) várnépi parasztok olyan elemeket, akik a dénáradót fizették ugyan, de nem voltak „alávetve a századnak": valószínűleg ahhoz hasonlóan saját falunagyuk alá tartozó, elkülönült faluszervezetben élő szabadabb várnépi alattvalók voltak, mint a perekben szintén szereplő, önmagukat „teljesen szabadnak" nevező parasztok vagy vendégtelepesek. Hasonló lehetett a képlet az egyházi birtokokon. Pannonhalmán 1240 táján az udvarnokok és egyéb alsóbb kondicionáriusok egy-két kivétellel csupa olyan falvakban éltek, ahol jelen volt a birtokkezelő .jobbágy" elem is. A csekély kivételt (pl. Heese, Karalka) alighanem ugyanaz indokolja, mint néhány szőlőműves falu esetében is a monostor környékén vagy Somogyban: a szomszédos falu jobbágyai igazgatták őket. Csakis így érthető, hogyan lehetett az évi rendes terményadót, az új termés idejétől féléven át havi 340 akó gabonát egy összegben meghatározni és kivetni a 23 faluban elszórtan élő csaknem háromszáz udvarnok háznépre, nem különben beosztani a „havi szolgálatot", a terményfuvart, malommunkát, sörfőzést és monostor körüli teendőket. Ε „közös" falvakban a határhasználat is nyilvánvalóan a , jobbágy "-elem irányítása alatt állt. Nem kevésbé érdekesek a nem esetleges, hanem szabályszerű kivételek. Szabados falvakban vagy falucsoportokban (ölbő, Petend, Perecse, Kajár stb.) Jobbágyok" már sehol sem éltek. Ez volt az uradalmi nép már szabályszerűen pénzcenzust is fizető, az archaikus szervezettől elütő rétege, nagyjából - mint látni fogjuk - a „lovas szolgálók" rangbéli szintjén, mely utóbbiak különben helyenként szintén homogén falvakban éltek. Nem voltak továbbá földesúri tisztek nagyobb halászfalvakban (például a Duna menti Véneken vagy Csentejen) és a Zselicség tíz falvában sem: éppen ama uradálmi népcsoportoknál, akik a „lovas szolgálókkal" együtt 1233 körül és később is a helyi népmozgalmakban legaktívabbak voltak. A ,kondicionális" nép felsőbb rétegeiben sejthető tehát a faluszervezet, következésképpen a falunagy megléte már a tatáijárás előtt, amit még az a jogi kivétel is megerősíteni látszik, hogy Veszprémszöllősön éppen egy olyan felszabadított, de szolgai kvóta szerint adózó 16 háznépnyi torló (exequialis) falurész önálló osztásos határhasználatról van pozitív tudomásunk 1248 körül, mely két másik földesúr alattvalóival közösen művelte a határt, és kivételesen éppúgy és azonos összeggel pénzadózó volt, mint például a birtokszervezet szabadosai. A faluközösség formálódása és emancipálódása