Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 29 bail (in villa) ugyancsak élt még helységenként egy-három szolgacsalád, Szakályon még három szabados (libertinus) család is. Végül a legtávolabbi tartozékokon, Somogyban és Bodrogban, ahová már csak kisebb birtokrészek (portio terre) estek, már mindenütt szolgák művelték a földet, de nem földesúri ekével, hanem önállóan gazdálkodva, ahogy az előbbiek is. Két somogyi birtokrészen (Visz, Megyer) pontosan tudjuk is, miből állt egyegy ilyen „szolgagazdaság": egy vagy két szőlő megegyező módon 10—10 hold szántófölddel egészült ki, amihez kaszáló, az egyikben még egy malom és erdőrész is járult. A térbeli dimenzióban egészen világos a szerkezet: az archaikus struktúrák részint a magban (a régi „prédiális" központokban), részint elszórtan, de túlsúllyal a periférián találhatók meg („házas" szolgagazdaságok); a magot azonban nagy túlsúllyal faluszervezetben élő jobbágygazdaságok vették körül, akik közt a falvanként legfeljebb egy-három családnyi szolga már csak afféle maradványelemnek számított. Már fogasabb kérdés a szerkezet gazdasági-szociális dimenziója, hiszen - mint tudjuk - a statisztika a parasztság szolgai állapotból való felszabadulásával egyenes arányban hagy cserben. Telkes jobbágyokat nem vettek leltárba. Hipotetikus becslés egészen óvatos alsó határának tekinthető azonban, ha falvanként átlagban nem többel, mint 15—20 háztartással számolunk. Tizenegy falu kerek számban 160—220 jobbágyháztartása áll tehát szemben családtagjaikkal együtt egészen pontosan ismert 31 szolgaháztartással (egyszerűség kedvéért ide vonva a három szabados családot is), csaknem 130 főnyi populációval; ezeknek is csak harmadrésze volt „ekéhez rendelve", a többiek önállóan gazdálkodtak. Ε kereken 190-250 háztartásból a prédiális gazdálkodás maradványszektora tehát 4,4—5,7 százalékra, az összes szolgai státusú gazdaság együttvéve mintegy 12—16 százalékra becsülhető. A birtoknépesség több mint nyolctizede olyan „népekből" (populi), paraszti elemekből állt, akik kívül estek immár az adomány hatáskörén, nevük ezen a vidéken - mint látni fogjuk - többnyire már jobbágy volt, és valószínűleg telekszervezetben gazdálkodtak, annak alapján rótták le földesúri kötelezettségeiket. A képlet a valóságban még egy fontos árnyalattal gazdagabb, mert e „mintán" kívül Majs mesternek, mint végrendeletéből (1280) tudjuk, csak e vidéken még vagy 20 falva és több birtokrésze volt, közülük az egyik, Kazsok — a szóban forgó falvak északnyugati szomszédságában — éppen az 1270. évben nyerte el a hospes kiváltságot, természetesen egyebek közt azzal a feltétellel, hogy e „szabadságnak" megfelelően még aratási robotra (ad resecandas segetes nostras) sem kényszeríthetők lakosai. Amiből az következik, hogy a többi falu ,/iépei" viszont legfeljebb a maradék házi gazdaság aratásában segédkezett, annak szántása-vetése a név szerint is ismert szolgacsaládok dolga volt. A servi et mancipia aránya azonban oly elhanyagolható volt már, hogy amikor a végrendeletet követő királyi megerősítésekre és iktatásokra került sor, egyetlen átfogó utaláson kívül már számba sem vették őket. Annál nagyobb súlyt helyeztek a földek, a faluhatárok pontos rögzítésére, ahol viszont már a hatáijárást foganatosító káptalan és a margitszigeti apácák tisztjeinek megváltozott szemlélete jut plasztikusan kifejezésre. A határokat nem úgy határozták meg, hogy néhai Majs mester ilyen vagy olyan „földjének" vagy possess/ojának határairól van szó, hanem ezzel a típusú fogalmazással: terra populorum magistri Moys Ozlar vocata, mete populorum de Kosuk. A mindennapokban nem a földtulajdon, hanem a faluhatár tényleges használata állt előtérben. Maga ez a képlet minőségben más, mint akár a tatárjárás előtt legkorszerűbbek közé tartozó pannonhalmi birtokok szerkezete 1240 táján. Nem elsősorban azért, mert a „prédiális" szektor egy árnyalattal még az ottanihoz képest is kisebbre sorvadt le; nem is csak