Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

30 SZŰCS JENŐ azért, mert általában a szolgai státusú gazdaság az ottaninak harmadára-felére csökkent. (Pannonhalmán az aratores, vinitores és servi együttesen még mindig 32,16 százalékot tettek ki). Mindez inkább mennyiségi, nem alapvető különbség. A döntő — „robbanásszerű" — változás igazában a másik szektorban következett be. Még ha Majs mester falulakos „népeiről" közelebbit nem is tudunk, párhuzamok alapján kellő biztonsággal választ tudunk adni arra, hogy miért csak három árva szabados (libertinus) család szerepel a „leltárban". A szabadosok hirtelen elapadása forrásainkból 1250—60 után - mint még később visszatérünk rá — azzal magyarázható, hogy részint önmegváltás útján, részint egészen automatikusan tömegeikben jobbágyokká váltak éppúgy, mint a nagyarányú telepítések keretében befogadott egyéb, régi földesuraiktól megszökött szolgarendű elemek. Más szóval, e tolna-somogyi birtokok népének több mint nyolctizede már csak nem is ,.kondicionális" volt — ellentétben a nagy múltú és tág keretű birtokstruktúrákkal, köztük az egyházi birtokszervezetekkel, melyek viszont növekedésükben megakadva (sőt sok helyütt apadva) most már igyekeztek konzerválni azt a szintet, ahova a tatáijárás idejére eljutottak. A stagnálásra jutott, egyébként is mélyen beivódott „intézményi" hagyományoktól kötött birtokszervezetek és az állagukban dinamikusan gyarapodó, jellegükben és igényeikben mobil magán-nagybirtokok közt néhány évtizeden belül megint csak tágra nyílt az olló — csakhogy ezúttal egy új dimenzióban és éppen fordított értelemben, mint a tatárjárás előtt. Az egységes jobbágyság kialakulásának kezdeti ösvényei a királyi és egyházi birtokokon kanyarogtak, a kialakulás kiszélesedő útja azonban már nagyrészt a világi nagybirtokokon át vezetett. Ezen a spektrumon Majs mester tulajdonképpen még egy kissé konzervatívnak is számított. Mint birtokos sem tartozott a legnagyobbak közé, „palotája" nem volt vár, birtokai nem voltak váruradalmak. A nagy váruradalmak osztályai esetén, olyanoknál például, mint a Kőszegiek (1279), szolgákról, prediumokió] egyszerűen nincs is szó többé, csak falvakról. Nem mintha a régi struktúrák maradványai minden nyom nélkül egyszeriben letörlődtek volna a színről. Végül is két vár ura, jelentékeny zalai váruradalmak birtokosa volt az a Hahót Arnoldfia Miklós, aki költségtérítés fejében birtokairól a demográfiai fejezetünkben tárgyalt 83 „szolgafőt" átengedte Miskoc Panyit ispánnak (1272), aki viszont éppen borsodi uradalmainak összekovácsolásán fáradozva a kárpótlásnak éppen ezt a formáját kívánta meg, miután az előző években 16 „szolgafőt" szerzett meg Mályi birtokán (1268). Maradtak még szolgai státusú elemek természetesen a nagybirtokokon is, felszabadításaik (manumissio) gyakoriak még 1330 után is, csak éppen számuk már oly elhanyagolható mennyiségnek számított, hogy birtokosztályoknál és egyéb, írást igénylő aktusoknál többnyire szót sem vesztegettek rájuk — éppúgy, mint a birtokközpontokban megmaradt egy-két ekealjnyi „prédiumokra". Másfelől viszont a „népek" öntudata olyan fokra jutott, hogy adott esetben egyszerűen kikötötték, mint például a görgei telepesek, hogy földesuruknak, Illés ispánnak „ne legyen ekéje közöttük, hanem ők maguk között, saját tetszésük szerint fognak intézkedni a földről" (1280). Ahol a prédiális gazdálkodás megmaradt, sőt a 13. század dereka után még sajátságos utóvirágzást is megért, az a kisnemesi birtok volt. A korai feudális jellegű mezőgazdasági „üzem" elsorvadása tipikus időbeli fázisait tekintve voltaképpen egyfajta hierarchikus sorrendben zajlott le. Az élen a király, az ország legnagyobb földesura járt már valószínűleg a 11. században; az egyház - a sorban következő legnagyobb földesúr - a 12. század közepe után követte, hogy a világi arisztokrácia legnagyobbjai a 13. század első felében lépjenek az útra. Miután aztán a 13. század második felében a nagyságrendi különbség is