Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 291 olvasható le. Ez volt az a tárgykör, mely megkívánta, hogy átfogó fogalmi keretekben vázoltassék fel az egyház joghatósága alá tartozók összessége. Az előző két évtized fentebb említett, többféle réteget és jogállást részletező — közbül már a „parasztok, falusiak" bizonytalanul óvatos kategóriáját is beiktató — formulájával szemben az esztergomi érsekség jogát ebben az évtizedben is megerősítő oklevél (1288) úgy fogalmaz, hogy az érsekség egész „népe" (populi omnes) csakis az érsek bíráskodása alá tartozik, majd értelmezőleg fűzi hozzá a szöveg: „mindazok tudnillik, akik érseki birtokon laknak, és az érsek saját jobbágyainak számítanak (et suorum propriorum iobagionum censentur nomine); más jobbágyok pedig (alii autem iobagiones), nevezetesen a préposté és a káptalané" — a préposti bíróság alá tartoznak. Ami itt újdonság: a iobagio fogalomnak már átfogó és értelmező jellege tágabb „földesúri alattvaló" tartalommal. Az esztergomi érsekség privilégiumainak jelentős része (ha ugyan nem mind) stíluskritikai jegyekből következtetve nem a királyi kancelláriában fogalmazódott, hanem maga az érsekség szerkesztette meg a szöveget; itt tehát egyházi szemléletmód lenyomatával lehet dolgunk. Erre további támpontjaink is vannak. Már néhány évvel előbb (1282) az esztergomi keresztes konvent előtt egy őrkanonok bérbeadta földjét „Jenő falusi vendégtelepeseknek, Bertalan mester jobbágyainak" (hospitibus de villa Ineu, iobagionibus magistri Bartholomei). Ezzel megegyező szemléleti síkon az iménti privilégium is az immunitás kimondása keretében, az egyház „saját jobbágyainak" sorában külön kiemeli Szebellébet, mely, mint tudjuk, hospes-község volt. Amikor pedig nem sokkal utóbb az esztergomi káptalan Hontnémeti számára tospes-kiváltságot adott (1292), a jogi aktust úgy fejezte ki, hogy az itt lakó és ide telepítendő „szabad kondíciójú embereknek, vendégeknek, magyar és szláv jobbágyainknak" (hospitibus, iobagionibus nos tris. ..) biztosítja a szabadságot. Hogy itt a ,jobbágy" nem a felsorolás eleme, hanem „földesúri alattvaló" jelentéssel értelmezés (csak éppen a videlicet hiányzik), perdöntően igazolja, hogy a káptalan a maga esztergomi városrészében lakó polgárokat — jogilag ftospeseket - az 1280-90-es években oklevelek egész sorában következetesen .jobbágyainak" titulálta. A szemlélet első, korai nyomát István kalocsai érsek rimabányai telepeskiváltságában találjuk (1270), melyben a szabadság adományának indoklása: „hogy vendégtelepeseink (hospites nostri) jobbágyainknak és háznépeinknek (telkeinknek) számát (numerum iobagionum et mansionum nostrorum) hozzánk való köteles hűségükkel növeljék ..." A maga nemében ez is jogászi és ideológiai fogás volt: ha már egyfelől a „kondicionáriusok" száma feltartóztathatatlanul apadt, mert vagy megszökdöstek, vagy kényszerűen jobbágynak kellett tekinteni már őket, másfelől viszonzásul az egyház hirtelen mozdulattal már a maga hospes-szabadságú telepeseit is Jobbágyoknak" kezdte tekinteni. Ami jókora előrerukkolásnak számít, miközben nyilvánvaló célzata a vendégtelepesek „földesúri alávetettségének" hangsúlyozása, mert egyébként általában még a 13—14. század fordulóján a ,/iOspes-szabadság" és a ,jobbágyi szabadság" elvileg két különböző — noha már egymáshoz közelítő — jogállapot volt. Mindazonáltal ez az időben jókorát előrerukkoló, valójában már a 14. század dereka körüli helyzetet előlegező jogászi kísérlet nem talált még általános tetszésre az egyházi földesurak körében. A kísérlet műhelye az esztergomi káptalan lehetett, ahol jó néhány képzett jogász kanonok volt együtt, egykori bolognai iskolatársak, akik megpróbálták logikusan levonni a fejlődés jogi konzekvenciáit. Egyébként a nagy hagyományú birtokszervezetek, egyháziak éppúgy, mint a megmaradt királyiak — várföldek és udvari gazda-