Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
292 SZŰCS JENŐ ságok — ragaszkodtak hozzá, hogy ha már vannak is a szétváló régi ,jobbágy" réteg örököseiként nemeseik és jobbágyparasztjaik, egyrészt ezek kondicionális múltjából maradjon meg valami (a nemesek tehát csak az „egyház nemesei" maradtak, nem váltak országos nemesekké, a jobbágyok pedig minden jel szerint egyelőre még nem kapták meg a szabad elköltözés jogát), másrészt maradjon meg minél több „kondicionárius" is. Hogy eme utóbbi státust illetően is bizonyos engedményekre, a „szabadság" egy korábbinál magasabb fokának megadására kényszerültek az 1270 körüli időkben, arra még visszatérünk. A nagy különbség természetesen abban állt, hogy az egyház igyekezett megőrizni tatárjárás előtti birtokállományát, jóllehet ez lényegesen nem is bővült a 13. század második felében (elmúltak azok az idők, amikor világi birtokosok bőkezű és nagyvonalú kegyes alapítványokat tettek, a hajdani nagy monostoralapításoknak is bealkonyult), ezzel szemben viszont a királyi hatalom előbb politikai megfontolásból, majd a feudalizmus növekedésének önsúlya folytán arra kényszerült, hogy néhány évtized leforgása alatt birtokállományának túlnyomó nagy többségét eladományozza. A század utolsó harmadára még a tatáijárás-kori állománynak is csak töredékes és szórt maradványai - tehát hajdani „népeinek" is csak összezsugorodott csökevényei maradtak meg; a különbözet csaknem teljes egészében a világi nagybirtok növekedésének számláján jelentkezett. Ami a maradvány állagot illeti, abban egyelőre, még 1300 táján, sőt még évtizedekkel tovább is megmaradt a kondicionárius sors. Az egyházi birtokszféra vonatkozásában még Nagy Lajos király is elvileg deklarálta a pannonhalmi apátság kapcsán, hogy az egyház kondicionáriusai nem oldozhatok el „kondícióiktól", elvileg az ilyen státusban megmaradt, ám mégis megszökő parasztot a befogadónak vissza kellett szolgáltatnia (1351) — akárcsak 1250 előtt. A minta az összezsugorodott királyi udvari birtokszervezet volt, melyre nézve például még Károly Róbert király is elvileg nyilvánítottaki (1318), hogy az udvarnokok és más királyi kondicionáriusok „akik kondíciójuk tisztjéből következően a mindennapi élelmet tartoznak királyi felségünknek előteremteni és beszolgáltatni", a régi szokás és királyi, királyi tanácsi határozatok értelmében kondícióiktól nem idegeníthetők és mozdíthatók el" (alienari et removeri a suis conditionibus non debent neque possint). Ε kettős, részint összeszűkülő, részint egészen összezsugorodó hagyományos szektorban a más-más okokból meggyengülő, de a ,,köz"-szférába is átnyúló földesúri hatalom megtartott tehát ideig-óráig egy-egy szeletet a múltból, de a szolgaság „teljes" formájával - az „örök szolgasággal" — már 1300 táján itt sem számolhatunk. Ez utóbbi egy harmadik szektorban konzerválódott egy ideig: a nemesi kisbirtokon, ahol az archaikus „prédiális" gazdálkodás is fennmaradt még sok helyütt, sőt sajátos utóvirágzását élte korszakunkban. A pécsi püspökség tizedjogában a 14. században hamisított oklevél még számol „uruk ekéjéhez tartozó" szolgákkal, kisebb nemesi birtokosztályokban még gyakori a „szolgák és szolganők" (servi et ancille) megosztása is, a 14. század közepén keletkezett Ars Notarialis tanúsága szerint a kor egyházjogászait még akkoriban is foglalkoztatta a szolgák és szabadok „vegyes házassága": a szolgaság legitim válási ok volt, noha egyházi felfogás szerint a házasság „szentség", tehát felbonthatatlan. Ε megmaradt szolgaelem azonban már végképp nem alkotott számottevő tömeget. Kicsiny, egy-két háznépnyi csoportokban oszlott el szerte az országban a kis- és törpebirtokokon, s ez is egyre fogyott. Az 1300 táján és után az okleveles anyagban elszaporodó szolgafelszabadítások, manumissiók már javarészt e birtokszféra maradvány szolgarétegének felszámolását tükrözik.
