Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
20 SZŰCS JENŐ de facto kondiciopális parasztnak tekinthető mindenki, aki nem az „egyház földjén", hanem a „falu földjének" minősülő szántóterületeken nemcsak önállóan gazdálkodott, hanem földesúri szolgáltatásai tételesen is, éspedig írott formában (legkésőbb az Albeus-összeírásban) rögzítve voltak. Ε csoportok a prédiális gazdasággal már csak vékony szálon, a termelés befejező szakaszában maradtak kapcsolatban: nyáron évente egyetlen napon terhelte őket aratási robot, rájuk hárult a betakarítás, általában a fuvarozás, valamint - de már csak az udvarnokokra - az „egyház gabonatermésének" malomba hordása, őrletése és az „egyház árpájának" sörré kifőzése. Ide tartozott felső szinten az uradalmi népesség 23,2 százalékát kitevő , jobbágy" réteg túlnyomóan nagy többsége („lovasok" és „szabadok", olykor kifejezetten adózó, tributarii néven), minthogy csak egy szűk elit kerekedett a parasztnép fölibe; középszinten ide tartoztak a közönséges, Jovas szolgálók "-on kívül a par excellence terményszolgáltató csoportok (csaknem 300 udvarnok, valamint szabadosok, halászok, torlók), a népesség kereken 30 százaléka; alsó szinten pedig félig már szintén ide számíthatók az olykor még „szolgának" nevezett, de már bizonyos szerény önálló gazdasággal rendelkező csoportok is, melyeknek terhei, conditioi ugyancsak rögzítve voltak (a szántók és szőlőművesek, valamint a zselicségi sertéstenyésztő falvak), együttvéve további 25,5 százalék. Még ha le is számítjuk a jobbágyok elitjét — a curialis comesek „nemzetségét", a saját örökletes birtokkal (terra propria hereditaria) rendelkezőket, precokat és hasonló elemeket —, az első két csoport együttese, az uradalmi nép mintegy 50 százaléka vethető egybe a „kondicionális parasztgazdaság" szintjén a megismert világi birtokok 2—8 százaléknyi szabadosával; az első három csoport együttese, mintegy 75 százalék áll szemben az ott a ,Jiázas" szolgákkal is kibővített 10, 26, 36 százalékkal. Jogi értelemben pedig az ott 80, sőt 90 százalékot is meghaladó szolgarétegnek Pannonhalmán csak 6,7 százaléknyi (151 háznép) „igazi szolga" (versi servi) felelt meg. Pannonhalma persze az akkori idők legnagyobb és legfejlettebb módon gazdálkodó egyházi birtokszervezetei közé tartozott, példája ilyen értelemben szélsőséges. Hogy azonban másfelől a mintáinkon bemutatott struktúra a világi birtokok átlagára még a 13. század első felében is jellemző lehetett, azt jól mutatja, ha az 1200-1240 közt statisztikailag még pontosan számba vehető prédiumok közül elkülönítjük a világi birtokokat. Ε 31 kisebb gazdaságban élő 191 háznépen belül az ekékhez beosztott szolgák aránya kerek számban váltig — fenti mintáinkkal rokon módon — 38, a szőlőművesekkel együtt 56 százalék volt, míg a másik póluson a szabadosoké csak 7 százalék; csekély változás, hogy feltűnik már 6 százaléknyi .jobbágynak" nevezett csoport. Közbül az egyéb - javarészt feltehetően „házas" — szolgák aránya alig több mint 19, a felszabadítottaké pedig 12 százalék volt. Az olló még közvetlenül a tatáijárás előtt is tágasan nyitva maradt az egyházi birtok struktúrájához képest. Mindazonáltal a statisztikai átlag ez esetben egy lényeges mozzanatot már eltakar: a világi nagybirtok és a kisbirtok útja határozott elválásának kezdetét a 13. század első évtizedeiben. Ami a 12. század derekán még inkább csak fokozati különbség volt, az most kezd átcsapni a minőségbe. Amikor a Győr, Moson megyében nagybirtokos Győr nembeli Pot ispán és atyjafiai megalapították a lébényi nemzetségi monostort (1208), a birtokaikból kihasított prédiumokon már csak 15 háznépnyi ekékhez beosztott szolga élt (aratra cum servis), az eladományozott 147 háznépnek kerek számban már csak 10 százaléka. Az archaikus szolgaállapotú szőlőműveseken (21 százalék) kívül a földdel ellátott „házas" szolgák (terra. .. cum X mansionibus servorum) aránya 27, a szabadosoké (libertini) pedig már 33
