Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 17 túlsúlya jellemez. A „parasztgazdaság" csírája csak az alacsonyabb szinteken, földre ültetett szolgák és szabadosok gazdálkodásának formáiban volt jelen, de az egész szerkezetnek jó esetben is legfeljebb csak mintegy egyötöd-egyharmadnyi szektorában. Ami pedig a puszta jogállapotot illeti, az ilyen intézkedéseknél szokásos felszabadítások előtt a megismert földesurak „népeinek" még - példáink időbeli sorrendjében — 92, 100, 98 és (1221) 60 százaléka volt szolgarendű (servus), mely arány a felszabadítások után (12, 6, 9 és 15 háznép) 86, 85, 75, sőt Sol ispán esetében már egy csapásra (1221) radikálisan 15 százalékra javult. (Az arány a valóságban Adalbert úr birtokain is annyival jobb volt, amennyivel az egyik prédiumán élő ismeretlen számú szabad parasztok a fenti 100 százalékot csökkentik.) A feudális gazdálkodás fejlődésének útja a prédiális gazdaság fokozatos háttérbe szorulása, majd felszámolása volt - hosszú folyamat, mely javában átnyúlt még korszakunkba, a 13. század második felébe is. A folyamat birtoktípusok szerint más-más időbeli ritmusban zajlott le. Az élen a nagy birtokszervezetek — „intézmények" — jártak, ezeken belül is a legnagyobb: a királyi birtok. A legtömegesebb mintát e téren a már említett dömösi összeírás (1138) nyújtja, noha közvetetten. Ε birtokkomplexum nem egyéb, mint a 11. századi hercegi udvari birtokszervezetből kihasított rész, benne az udvarnok nép eredeti százados (centurionatus) beosztásának még szinte megbontatlan nyomaival. A prépostságot a dömösi hercegi udvarház (curtis) tartozékrendszerén alapította Álmos herceg 1108 táján. A közel 70 faluból és falurészből álló birtokhalmaz törzsállagához csupán három helyen (Helembán, Dömösön és a szentendrei szigeten) tartozott egy-egy földesúri eke, együttvéve 10 szántó szolgával, de még II. Béla újabb adományaival kiegészítve (1131 után) is mindössze csak 26 ilyen szolga művelte az elkülönített prépostsági földeket, az uradalmi népesség kevesebb mint 3 százaléka. A gazdálkodás az 58 faluban lakó nyolc századnyi (pontosan 793 háznép) korábbi udvamokon — az egyházi szervezetben ,.kenyéradó szolgán" — nyugodott, akiket szántó robot egyáltalán nem terhelt. Hasonló lehetett a helyzet már 1100 táján általában a királyi magánbirtok országszerte kiterjedt szervezetében (az „udvarnokföldeken"), de valószínűleg a várispánságokban (a „várföldeken") is. A „váriak" vagy várnépek (cives, civiles majd castrenses), az ispánsági szervezet parasztjai már korai időktől fogva önálló termelőként - „földjükkel együtt" — bukkannak elő a forrásokban. Teljes tizedet fizettek, sőt félig „szabadnak" is számítottak, aminek jeleként rájuk is kirótták, miként a magánföldesurak „védelme alá" kényszerült szabad parasztokra vagy vendégtelepesekre a „szabadok dénárai" (liberi denarii) elnevezésű füstadót. Minthogy 1100 körüli rendezés értelmében (Kálmán I, 35, 45, 80, 81) 8 dénáros pénzadójukra fele részben „szabadságukért" (pro libertate), fele részben pedig a közmunkák alóli mentességük fejében (pro opere) voltak kötelezve, valószínű, hogy az utóbbi bármiféle mezei robottól való mentesítést is kifejezett. Várföldeken is külön szántó szolgák (aratores) kötelme volt a saját kezelésű várföld megművelése, melynek aránya azonban minden jel szerint éppoly minimális lehetett, mint a dömösi szervezetben. Az egyébként is jelentéktelen prédiális gazdálkodás csökevényes maradványait aztán, úgy látszik, a tatáijárás előtt számolta fel IV. Béla, a várföldek viszonyainak általános „kondicionális" rendezése keretében (1235—1240). Bizonyos bácsi várföldeken az eladományozást kötötte össze azzal, hogy a szántókat hagyományos kötelmeik (servitium aratri) alól mentesítette, és kondicionális adózókká emelte (1237). Különben a vári és az udvari szervezet szolgáltató parasztnépe sem jogi helyzetét, sem gazdaságának nagyságát tekintve nem állt 2 Századok 1981/1
