Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
18 SZŰCS JENŐ azonos gráduson. A várnépek „fél-szabad" státusával szemben az udvarnokok inkább „fél-szolgának" minősültek (István II, 21). Alacsonyabb jogi státusukat, kisebb gazdaságukat és nagyobb kizsákmányolási rátájukat együttesen fejezi ki, hogy legalábbis az 1230-as évekig az egyéb birtokok „házas" (földes) szolgáihoz hasonlóan csak két kepényi tizedátalányt fizettek. A két királyi birtokszervezet parasztnépe közti különbség jól kirajzolódik a Győr megyei Gönyü faluban (1224, 1225). ahol is a faluhatár fele, három királyi ekealja föld (450 hold) 6 várnépi (castrensis) háznépé volt, másik fele viszont 24 udvarnok (udvornicus) háznép közt oszlott meg; az előbbiek egy-egy háznépére tehát 75, az utóbbiakra átlag csak 18—19 hold föld jutott. Annyiban azonban mindkét királyi birtokszervezet parasztnépének tömegei közös nevezőre hozhatók, hogy — ha eltérő fokon is, s terminológiailag még nem is expresses verbis — igen korai időktől fogva „kondicionálisnak" minősültek, minthogy a „prédiális üzem" felszámolását a királyi hatalom kezdte meg igen korán, valószínűleg már all. században. Az egyház egy jelentős történeti fázissal később követte. Hogy már a 13. század elején milyen nagyságrendi arányokkal számolhatunk, arra nézve a tihanyi példa már bizonyos számszerű támpontot is nyújtott. De a prédiális gazdálkodás számottevőbb mértékű visszaszorulása még a Dunántúl nagy monostori birtokain is a jelek szerint csak a 12. század második felében kezdődött el, majd 1200 táján gyorsult fel. Pannonhalmán Szent László idejében (1083—1095) egyedül a lovas jobbágyok rétege, az uradalmi népesség negyedrésze volt felmentve a szántási robot alól, de a 12. század közepén még ők is háznépenként két napi szántásra és egy napi aratásra voltak kötelezve, akárcsak a bakonybéli apátság „szabadjai" (1086/12. század). A közönséges „lovas szolgálókat" már tavasszal, nyáron és ősszel kilenc napi szántás, továbbá aratás, cséplés, és betakarítás, a többi uradalmi népet pedig meghatározatlan mértékű „közös szántás" (communis arat ura) terhelte — az apátság 18 ekéjéhez beosztott tulajdonképpeni szántó szolgák (aratores) munkáján kívül. A súlyponti prédiális gazdálkodás elsorvadása aztán 1200 után követhető nyomon, miután egyrészt a már utat törő agrártechnikai átalakulás, a terméshozamok növekedése alapján célszerűbb és jövedelmezőbb volt a „népek" többségét terményadó szolgáltatására kötelezni, másrészt a kibontakozó népmozgalmak meg is gyorsították a gazdálkodás átállítását. A terményadó udvarnok háznépek szántási robotja még valamikor a 12. század elején lecsökkent évi 12 holdra, majd 10 holdra (1226), végül már az Albeus-összeírás idejére teljességgel megszűnt, az aratási robot pedig tételszerűen limitálódott a jobbágyok esetében 2, a közönséges „lovas szolgálók" esetében 5 gabonakepe learatási kötelezettségére, hogy idővel (1233) ez utóbbi is évi egy napi munkára csökkenjen; ennyi maradt meg a többi kondicionálisnál is. A monostor saját kezelésben maradt földjeinek szántása és vetése már 1240 körül egyértelműen „szolgamunkának" számított, leszűkült részint a szántók (aratores), részint ekékhez beosztott egyéb szolgák (servi) kötelmeire. De már e két csoport gazdasági-jogi státusa sem volt azonos. A szántók szolgák voltak ugyan, de nem „igazi szolgák" (veri servi); a többi földesúri alattvalókkal elvegyülve faluszervezetben éltek, nekik is volt már csekély földjük és szerény gazdaságuk, bizonyos értelemben már ők is „kondicionálisnak" számítottak, ha pedig véletlenül mégsem, a kivételt pontosan számon tartották. A komáromi Szántón öt arator háznépnél például feltüntették: „ezek pedig az egyház szolgái"; a Sopron megyei sebesi prédiumot 3 háznép arator és ugyanannyi servus művelte meg; különben a többi szántó esetében a norma: pares aliis aratoribus. Kézenfekvő a feltevés., hogy rájuk szállt át az udvarnokok levetett kötelme, évi 10—12
