Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mezey László: Deákság és Európa. Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata (Ism.: Kulcsár Péter) 222/I

222 TÖRTÉNETI IRODALOM 222 MEZE Y LÁSZLÓ: DEÁKSÁG ÉS EURÓPA. IRODALMI MŰVELTSÉGŰNK ALAPVETÉSÉNEK VÁZLATA Budapest, 1979. Akadémiai Kiadó. 281 1. Bármely oldalról közelítsünk is régibb századainkhoz, csak elszórtan heverő törmelékekbe botlunk, melyek a hajdani egészet önmaguk összefüggéstelenségében még csak nem is sejtetik. A kutatásnak visszájáról kell indulnia: nem téglákból építkezik, hanem előzetesen konstruálja meg az épületet, és utólag próbálja meg beleilleszteni a tégladarabokat, az egészből próbál visszakövetkeztetni a részletekre. Mezey László is szembetalálkozott ezzel a gonddal: „Ami hazai emlék felhasználható volt vagy útbaigazításul szolgált, többnyire időbeli kontinuitás nélkül, magányosan bukkant fel. Adatok, jelenségek, forrásterületek összefüggően alig mutatkoztak." Kiinduló pontként tehát először rekonstruálnia kellett azt az egészet, melyhez a részleteknek „egykor tartozniok kellett". Könyvében a hazai iskolázás tartalmi összetevőit vizsgálja, hogy megkeresse annak a művelődési struktúrának az első (alsó) rétegét, melyen középkori kultúránk, irodalmunk felépült. Erről az első rétegről nem tudtunk sokkal többet, mint hogy világi műveltségünk hordozója a deák (a „literátus") volt, de hogy ez miféle műveltséget birtokolt, kérdésként sem merült fel. Magával az irodalommal, a művekkel (a legfelső réteggel) irodalomtörténetírásunk viszonylag elég sokat foglalkozott, de a mélyebb és meghatározó vonulat feltárására eddig nem sok kísérlet történt, összefoglaló, minden szempontra figyelmet fordító mű nem született. Nem véletlenül, persze. Még akkor is, ha valaki minden elérhető adalékot összeszedeget, az anyag bizony édeskevés: vagy értelmezésre szoruló jelzés csupán, aminek bizonyító ereje annyi, amennyit értelmezője tulajdonít neki, vagy korban esik távol a vizsgált kezdetektől. Az adatok mindenesetre inkább illusztrációnak használhatók, mint bázisként, inkább utólag valószínűsítik a következtetéseket, mintsem elindítanák azokat. Holott a szerző egy merőben új adatfonásból is meríthetett, nevezetesen felhasználhatta azokat a kódextöredékeket, melyek szisztematikus kutató munkája nyomán kerültek elő régi könyveink kötéstábláiból; ezek egy sereg mű hazai meglétét, ismeretét, néha konkrét használatát bizonyítják (már persze, ha a kötés idehaza készült), és e réven összehasonlíthatatlanul több következtetésre adnak módot, mintha csak a ténylegesen meglevő középkori könyvállományunkat vehette volna figyelembe. Ilyen körülmények között a főszerepet az általános érvényű modellnek kell vállalnia. A könyv első négy fejezete (több mint harmadrésze) ezt vázolja fel. Végigvezet azon az úton, mely az ókori Rómából Bizáncon és a népvándorláskori Itálián, a Karoling kulturális reformokon keresztül all. századhoz vezet, a középkori keresztény műveltségnek ahhoz a szakaszához, melyen elődeink is csatlakoztak hozzá. Az ars és az artes liberales klasszikus fogalmából indul ki, és azt tanulmányozza, hogy az idők folyamán a szükségletek és a körülmények hatására hogyan módosult az, milyen úton, milyen minőséggel és tartalommal lett alapjává az európai keresztény iskolás műveltségnek. Ez az áttekintés, a modell megszerkesztése széles forrásalapokon nyugszik, olykor többet is ad, mint amennyi a magyarországi helyzet megértéséhez okvetlenül szükséges. Akár tankönyv is lehet azok számára, akik a középkori keresztény iskolázás tartalmi kérdéseit óhajtják tanulmányozni. (Jó szolgálatot tesz e tekintetben a tárgyalt fogalmak mutatója, mert pontos distinkcióhoz vezeti az olvasót, és megbízható eligazítást nyújt egyes, az irodalomban sem következetesen és nem is mindig jól használt terminusok között.) A könyv második része (kétharmada) ehhez a modellhez méri hazai viszonyainkat, és a felkutatható adatok szinte teljességének segítségével mérlegeli, mennyiben volt európai és mennyiben magyar a mi deákjaink „deákossága". A deák műveltsége - mint kiviláglik - lényegében a latintudásból állt, viszonylag magas színvonalon, grammatikai, retorikai, logikai tanulmányokra támaszkodott, és szoros egységet alkotott a musica ismeretével. Bölcsője a „schola" és a „chorus" volt. Nálunk a latin - sokféle ok folytán - az állam nyelve lett, minek egyik következményeként a műveltség sajátos, retorikus-jogi színezetet öltött, másrészt pedig a deákosság hosszú-hosszú ideig, a 19. századig alapja maradt kultúránknak, bárha emellett először a latin nyelvű poézist is útjára indította, aztán meg anyanyelvű irodalmunk születését is segítette.