Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

14 SZŰCS JENŐ egy-egy településen belül többnyire évszázados volt a birtoklási-művelési kapcsolat és kon­tinuitás. De a birtokszervezeti keret állandósága és hagyományszerűsége egy másik vonat­kozásban is segített, hogy a kondicionárius fölibe emelkedjék a szabadosnak, kivált az­által, hogy maguk a keretek nagy, olykor ezres nagyságrendű tömegeket zártak magukba. Az 1220—30-as évek népmozgalmai nem voltak elképzelhetők a kisebb-nagyobb magán­birtokokon elszórt, egymástól elszigetelt szabadosainak körében. Maga az „intézmény" kínálta a keretet ahhoz, hogy a magyar történelem első parasztmozgalmai egyáltalán meg­szerveződjenek — elsősorban a Dunántúl nagy monostori birtokain, az élen a pannonhal­miakkal. Ha szerény is, mégiscsak eredmény volt, hogy a vezetők megbüntetésétől elte­kintve az apátság fokról fokra követhetően (1226, 1233, 1240) kénytelen volt némileg megjavítani népeinek „kondícióit", sőt az újabb feltételeket mindig írásban is rögzíteni. A mozgalmak fázisait lezáró oklevelek tulajdonképpen az első urbáriumok. Az egymástól izolált szabadosok kisebb csoportjai sokkal inkább alá voltak vetve az úr szeszélyének és önkényének, conditioikat normális körülmények közt is általában csak az íratlan „szo­kás" szabályozta. A kép mégsem ilyen egyértelmű. Másfelől ugyanis éppen a világi birtok mobilitása és hagyományoktól nem kötött mivolta nyitott meg olyan mozgástereket a szabados számára, melyek zárva maradtak az egyház vagy a király parasztja előtt. Az utóbbit gyakorlatilag nem adták el, ám elvsztfrűen nem is engedték ki hagyományszerű „kondíciója" bilincseiből, míg a szabadosnak - mint láttuk — „joga" volt az önmegvál­tásra, ami annak arányában realizálódott, minél inkább volt szüksége a birtokosnak pénz­re és sokasodó szerzett jószágain szabad munkaerőre, telepesre. Egyébként is, éppen mert a magánbirtok kevésbé volt hierarchikusan és mereven tagolt, szerencsés esetben a belső mozgástér is tágasabb volt. A szabados nem ritkán helyben maradva is,jobbágyi" szintre emelkedhetett. Ilyen szemszögből tekintve a szabados javára billen el a mérleg. Általános­ságban annyi mondható el, hogy a jogi-társadalmi tekintetben rokon két réteg közül a kondicionáriusok mintegy statikusan kedvezőbb helyzetéből következett a parasztgazda­ság önmegvalósításának magasabb foka; a perspektíva azonban nyitottabb volt a szabados számára. Ez a magyarázata, hogy amikor a tatárjárás után a történeti mozgás felgyorsult, s különös dinamikájával a „nyitottabb" struktúráknak kedvezett, a viszonylat egyszeriben megfordult: a szabadosok tömegeiből hamarabb lett „szabad" telkes jobbágy, mint a „zár­tabb" struktúrákba zárt kondicionáriusokból. A tatáijárás előestéjén azonban még úgy látszott, hogy például a pannonhalmi birtokokon összeírt „lovas szolgáló", udvarnok és egyéb kondicionális mansiok inkább megközelítették a jobbágytelek „üzemi" és jogi fo­galmát — amiben persze már immanens agrártechnikai fejlemények is közrejátszottak. Fordulóponthoz érkezve szakítsuk meg itt átmenetileg a fonalat annak megállapításával, hogy a condicionales homines (conditionarii) bizonyos értelemben külön típust testesíte­nek meg már a tatárjárás előtti időkben. * A gazdálkodás ötféle „üzemi" típusa áll tehát előttünk a földesúri ekével és szolga­munkaerővel működő „prédiális" gazdaságtól átmeneti fokozatokon át (földdel ellátott „házas" szolgák, szabadosok és kondicionáriusok) a „szabadnak" vagy .jobbágynak" ne­vezett réteg parasztgazdaságáig. A típusok hordozói egyszersmind az agrárnépesség jogi-tár­sadalmi tekintetben is elkülönülő rétegei. Köztes vagy bizonytalanul meghatározható cso-

Next

/
Oldalképek
Tartalom