Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 15 portok léteztek persze eme öt rétegen kívül is, a jogi kritériumok és a gazdálkodás formái olykor nem estek pontosan egybe (vagy átfolytak egymásba), mindez azonban nagyságrendileg elhanyagolható, a tipológiát nem befolyásolja; a megnevezések olykor zavarba ejtő felszíni tarkasága ellenére a 13. század dereka előtt az agrárnépesség túlnyomóan nagy többsége minden nehézség nélkül beleillik a fenti öt típus valamelyikébe. A tipológiai szempont magyaráz egy hiányt is. Noha időben viszonylag korán, már a 12. században felbukkan a szabad vendégtelepes (hospes) mind gazdálkodását, mind jogi-társadalmi státusát tekintve új típusa, ez sem számarányában, sem funkcionális hatásában nem e korai feudális struktúra eleme, hanem már éppen az új csírája, mely igazában csak a 13. század közepe után szolgált modell gyanánt az új korszak lényegéhez: a szóban forgó archaikus rétegkeretek és eltérő gazdálkodási formák lebontásához, egy egységes társadalmi osztály - a jobbágyparasztság - és egy új típusú gazdálkodás - a jobbágy telki gazdaság — körvonalainak felvázolásához. A modell azonban csak azáltal volt képes hatni, hogy idők folyamán maga a korai feudális gazdálkodás belülről számottevően átalakult. A 13. század második felében bekövetkezett „üzemszervezeti" átalakulás előzményei mélyen a 12. századba nyúlnak vissza, míg viszont másfelől a számba vett archaikus gazdálkodási típusok és paraszti rétegek maradványai még bőven megtalálhatók az 1250 utáni évtizedekben is. A 13. század dereka nem abban az értelemben fordulópont, hogy utána valami váratlanul új kezdődik, hanem abban az értelemben, hogy egyrészt a fejlődés ritmusa feltűnően felgyorsult, másrészt e dinamika rendező elvévé már valami új minőség vált. Ehhez az „infrastruktúra" megvolt már a tatárjárás előtt, mert a vázolt gazdálkodási típusok belső arányai a korai időkhöz képest több mint két évszázad folyamán számottevően átalakultak. Maguk ezek az arányszámok a leginkább kézzelfogható kvantitatív mutatói annak a szerkezeti átalakulásnak, mely az átmenet alapja volt a korai feudalizmusból a feudalizmus kifejlett formái felé. A mezőgazdasági „üzemstruktúra" mutatójául természetesen egyedül a földet mű velő emberállomány kínálkozik, már ahol ez egyáltalán statisztikailag megfogható, mert a művelt földterület csak kivételesen - s akkor is csak részlegesen — ismert. A tihanyi apát ság esetében például pontosan tudjuk, hogy alapításakor (1055) a monostori gazdálkodás súlypontja arra a 20 apátsági ekéhez beosztott 60 háznépnyi szolgára esett, akik az akkori 140 háznépnyi uradalmi népesség (servi ecclesie, mert akkoriban még itt is mindenki „szolgának" minősült) csaknem 43 százalékát tették ki. Ez azonban a prédiális gazdaságnak még csak szűkebb értelemben vett „üzemi" mutatója. Tágabban a prédiális szervezethez számítandó a szőlőgazdaság és az állatállomány is; a szőlőműves szolgákat és a pásztorokat, valamint a monostor házi személyzetét (szakácsok, iparűző szolgák, cselédek) ide vonva a mutató már több mint 78 százalék. Hogy itt a prédiális struktúra mennyire jellemző indexeiről van szó, mindjárt látni fogjuk. Amikor aztán a monostori gazdálkodás szerkezetébe másfél évszázad elteltével újból pontos bepillantást nyerünk (1211), az időközben több mint négyszeresére, 590 háznépre duzzadt, s összefoglalóan már „kondicionálisnak" nevezett uradalmi népességen belül a földesúri ekékkel dolgozó szántók, aratores és agricole (38 háznép), valamint jórészt szintén ekékhez beosztott egyéb szolgák servi (55 háznép) együttesen már csak valamivel több mint 15 százalékot tettek ki. Míg egyfelől a prédiális gazdaság csaknem harmadára szűkült össze, másfelől a kifejezetten csak terményszolgáltatásra kötelezett kondicionálisok (udvarnokok, torlók, halászok és sóadók) a népességnek már majdnem 38 százalékát alkották, amihez még hozzáveendő az