Századok – 1981
BESZÁMOLÓ - Beszámoló Varga János könyvének vitájáról (Degré Alajos) 1320/VI
1322 BESZÁMOLÓ (miniszteri felelősség stb.), és Deák ezt a megbízást el is vállalta, annak teljesítésében a Windischgrátzhez küldött békeküldöttség, majd erőszakos visszatartása és a Debrecenbe eljutás lehetetlenné válása akadályozta meg. Kovács hangsúlyozta, hogy tanulságos eredményekre vezetne a törvényjavaslat országgyűlési tárgyalásának Vargáéhoz hasonló eszközökkel való kritikai értékelése, Békés pedig rámutatott, hogy Csemegi még 1878-at közvetlenül megelőző években is visszanyúlt az 1843-as tervezethez, de ezt már vegyítenie kellett az újabb büntetőjogi elméletekkel és az azokon alapuló újabb nyugati büntetőtörvénykönyvekkel . Alulírott arra mutatott rá mind a könyv által eredményezett új tények, mind a büntetőjogi értékelés tekintetében, hogy Fayer könyvéből tudtuk ugyan, hogy Deák Ferenc és társai bűnügyekben az esküdtbíráskodás bevezetését kívánták, és a javaslat eljárási része éppen azon bukott meg az országgyűlésen, hogy ezt az álláspontot az alsó tábla elfogadta, a felső tábla pedig mereven elutasította. De azt eddig nem tudtuk, hogy Deák és munkatársai ennyire elszánt lúvei voltak az esküdtbíráskodásnak. Szó sem lehetett tehát arról, még ha Deák jelen is lett volna az országgyűlésen, hogy e tekintetben valarni kompromisszumra lépjenek. A könyv nyomán felmerül az a kérdés, miért követelték az esküdtbíráskodást ennyire elszántan. Hisz éppen Varga művéből tudjuk, hogy Pulszky Ferenc és Szalay László minden kérdésben részletesen tájékoztatták liberális társaikat mind a nyugati törvénykönyvek rendelkezéseiről, mind a nyugati jogtudomány állásfoglalásairól. Lehetetlen, hogy elkerülte volna a figyelmüket az a nem ritka eset, különösen Franciaországban, hogy az esküdtszék téves verdiktet hozott. Törekvéseik egyik oka az lehetett, hogy ezzel akarták eliminálni, hogy politikai bűnügyekben a királyi tábla és hétszemélyes tábla által kinevezett és az uralkodótól függő bírók ítéljenek. De erre elég lett volna azaz alkotmánybíróság is, amit az esküdtszéknek a bizottság többsége általi elvetése után javasoltak, amelyet zömmel az országgyűlés alakított volna, és amely egyedül lett volna lüvatva politikai bűnügyekben ítélkezni, amit egyébként a bizottság szintén elvetett. Az látszik valószínűnek, amit a könyv csak a sorok között vet fel, hogy az esküdtszékek követelése voltaképpen megsemmisítő kritika volt a korukban működő megyei és városi bíróságok felett. Dombóvári Géza 70 esztendővel ezelőtt is kénytelen volt megállapítani, hogy a Pest megyei törvényszék ítélkezése sok kívánnivalót hagyott maga után. Nemrég a „Kossuth Lajos az ügyvéd" című kötetben Kállay István és Sik Ferenc bizonyította, milyen temérdek volt a visszaélés e korban Zemplén megye törvényszékén. És ezek a bíróságok emellett még tulajdonképpen szintén laikus bíróságok voltak. Igaz, ekkoriban már általánosabbá vált a szokás, hogy szolgabíróvá ügyvédi vizsgát tett urakat választottak, de a táblabírák többségének jogi tudása nem volt, amit az is bizonyít, hogy Zala megye épp ezekben az években választotta fizetett táblabírájává, tehát állandó polgári bírájává Plánder Ferenc plébánost, a kitűnő nyelvészt és néprajzi gyűjtőt, akinek jogi fogalmai sem voltak, ezt ránk maradt politikai feljegyzései is bizonyítják. Ezeket a bíróságokat akarták Deákék eliminálni az esküdtbíráskodás bevezetésével. Ennek a következtetésnek ellene mondott Sarlós Béla tudományos főmunkatárs, kifejtve, hogy a liberálisok fő célkitűzése a szóbeli tárgyalás (egyik polgári perjogi alapelv) megvalósítása volt. Az egykorú büntetőeljárás lényegileg írásbeli volt, a tárgyaláson csak felolvasták a bíróságon kívül foganatosított tanúkihallgatások, sokszor a terhelt vallomásának jegyzőkönyvét is. Az esküdtszéki eljárás ezt kizárta, ott az egész bizonyításnak az esküdtek jelenlétében kellett lezajlania. De az esküdtszéki rendszer kizárta a per érde-
