Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Beszámoló Varga János könyvének vitájáról (Degré Alajos) 1320/VI

BESZÁMOLÓ 1323 mében való fellebezést is, csak az előírt alakiságok megsértése címén lehetett panasszal élni a legfelsőbb ítélőszékhez. A fellebbezési tárgyalás alapjául pedig szintén csak az elsőbíróság tárgyalásán felvett jegyzőköny szolgálhatott, tehát ezen a szinten visszatértek volna az írásbeliséghez. Márpedig a sokszor erőszakkal kicsikart — bíróságon kívüli — tanúvallomások felolvasását eleve ki akarták zárni az ítélőszékről. Mind Sarlós, mind Szabad György kifogásolta a források hivatkozásának technikáját, hogy a szerző nem akonkrét tényállításainál hivatkozott arra, hogy állítását milyen forrásra alapítja, csak összefoglalóan jelölte meg — igaz, pontosan —, hogy milyen forrásokat használt fel. Ezzel nem könnyítette meg az utána következő kutatók munkáját, mert az egyes részletkérdések vizsgálatához a szerző által említett összes forrásokat elő kell venni. Ε kifogás helytállóságát a szerző maga is elismerte, de arra utalt, hogy munka közben dagadt kezén ekkorára az anyag, és utólag nagyon nagy munka lett volna, és a terjedelmet is roppantul megnövelte volna, ha a cédulákat újra előveszi, és a megfelelő helyen új utalásokat is beír. Máthé Gábor professzor a tervezetnek a rendőri kihágásokkal foglalkozó részét méltatta. Utalt arra, hogy a bűntettek és kihágások közötti elvi különbségtételt jellemzi az a finom megkülönböztetés, hogy bűntett csak e törvényben meghatározott cselekmény lehet, kihágásokat pedig általában a törvény (tehát bármely törvény), helytartótanácsi rendelet és törvényhatósági statutum is konstruálhat. Elvileg sem vállalkozott a bizottság arra, hogy a kihágásokat felsorolja, kodifikálja. Jól felismerték, hogy ilyen meghatározásokra a jövőben is sor kerülhet, az életviszonyok fejlődésével új meg új kihágásokat kell megállapítani. A törvényhatóságok által kihágási ügyekben hozandó statutumok helytartótanácsi felülvizsgálata azonban nemcsak egyszerű politikai kérdés, ebbe beletartozik a törvényesség szempontjából való felülvizsgálat is. Erre pedig épp a jogbiztonság érdekében, amit Deákék olyannyira hangsúlyoztak, szükség van. Tulajdonképpen új a tervezetben az is, amit a liberálisok oly erősen hangoztattak, és álláspontjukat elfogadták Zsedényi vezetésével a konzervatívok is, hogy az egyházi személyek kihágási ügyekben is az általános kihágási bíróságoknak legyenek alávetve, tehát e vonatkozásban is szűnjön meg az egyház privilégium fori-ja is, amit persze a bizottság néhány egyházi tagja — a már Fayer által is közölt különvéleményben — szenvedélyesen kifogásolt. A mezőrendőrségről szóló 1840. évi IX. törvénycikk ezt nem szabályozta. Ez utóbbira vonatkozóan a szerző megjegyezte, hogy az 1840 : IX. tc. valóban nem rendelkezik külön az egyházi személyeknek az általános kihágási bíróság elé tartozásáról, de az egyháziak kivételezettségéről sem szól, és épp a külön rendelkezés elmaradása bizonyítja, hogy a törvény szándéka már akkor az egyházi privilégium fori-nak e vonatkozásban való felszámolása volt. Amennyire a fennmaradt adatokból megállapítható, e törvény hatályba lépése után tényleg el is jártak a rendes kihágási bíróságok az egyházi személyek ellen. Figyelemre méltó a szerző szerint is a kihágást meghatározó törvényhatósági statutumok helytartótanácsi felülvizsgálatában megkülönböztetni a politikai felügyeletet és a jogi, törvényességi ellenőrzést, de az egykorú feljegyzésekből és levelezésből megállapíthatóan nem vitás, hogy a törvényszerkesztő bizottság konzervatív többségének célja a politikai ellenőrzés kifejlesztése, a megyék statutumalkotási jogának korlátozása volt. Utalt arra is a szerző, hogy a liberális bizottsági tagok a korukban fennálló bírósági szervezetet megjavíthatatlanul rossznak találták, amelyet ki kell küszöbölni. Nem állították