Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Beszámoló Varga János könyvének vitájáról (Degré Alajos) 1320/VI

BESZÁMOLÓ 1321 is, csak hogy az esküdtszéket az alsó táblával elfogadtassák, Deák azonban ragaszkodott alüioz, hogy a népi bíráskodás elvéből ne tegyenek engedményt. Végül is az a kompromisszum született meg, hogy az esküdtképességet a rendi állás egyáltalában ne befolyásolja, de az esküdtképesek közül a konkrét tárgyalásokra behivandók szolgálati lajstromát ne sorsolás, hanem a megyei közgyűlés határozata alapján állapítsák meg. A törvényelőkészítő bizottság persze ebben a formában sem volt hajlandó javasolni az esküdtszéket, de az országyülésen az alsó tábla ezt elfogadta, és a törvényerőre emelést a felső tábla merev eüenáüása hiúsította meg. Deáknak ez az elszánt radikaüzmusa Varga új könyvéből derül lei, és fontos új vonás Deák politikai jelleméhez. A részletvitákból derül ki az is, mint a könyv új eredménye, hogy a törvényelőkészítő bizottság konzervatív tagjai sem voltak minden újnak feltételen ellenzői. Nemcsak védték az ország feudális szervezetét, de igyekeztek azt tatarozni is, hogy megmenthessék a feudális berendezés egészét. A törvény előtti egyenlőség, a mindenkire alkalmazandó azonos eljárási szabályok, mindenkinek azonos bíróság elé tartozása nagy szó volt az úriszék, a parasztokra alkalmazott „sommás büntető eljárás" világában. Ezt a könyvből kitűnően a konzervatívek szellemi vezérei, Dessewffy Aurél, majd az ő halála után Zsedényi Ede mégis elfogadták a büntetőeljárás alapjául. Persze csak azért, hogy annál keményebb ellenállást tanúsíthassanak, valahányszor az uralkodó hatalmát, a kormányon ülők sérthetetlenségét veszélyeztették a liberálisok indítványai. Eszes emberek lévén, észrevették a javaslatokban rejlő veszedelmet. Varga megmutatja azt is, hogy Deák és hívei sem tévedhetetlen zsenik. A nacionalizmus őket is fűti, pl. a horvátországi vinodoli kerület törvénykezési hovatartozása tekintetében, amivel tulajdonképpen ártanak saját elgondolásaiknak. Annak a kérdésnek taglalását, vajon hibátlanul megoldotta e a történész a tulajdonképpen jogtörténeti feladatot, Békés Imre az ELTE büntetőjogász docense egy merész kanyarodóval kezdte, felvázolva a 19. század büntetőjogi kodifikációjának kontúrjait. Kezdődött ez az 1802. évi osztrák, majd az 1803. évi bajor büntető rendelkezésekkel, folytatódott az 1810. évi francia code pénal-lal, és sok kanyarodó után jutott el az 1871. évi német birodalmi büntetőtörvénykönyvhöz. A század első éveinek büntetőrendelkezései még sok feudális maradványt tükröztek, még a francia büntetőtörvénykönyv szövegében is maradtak testi büntetések, minősített (kézlevágással kombinált) halálbüntetés. Ezeket csak 1833-ban törölték el, és ezzel vált a francia büntetőtörvénykönyv igazán polgári jeüegűvé. De az 1843. évi magyar törvényszerkesztő bizottság liberális szárnya már ezt a polgárivá szelídített törvényt tartotta szem előtt. Ezzel a fejtegetéssel Békés közvetve arra utalt, ami nincs benne a könyvben, nevezetesen az európai háttérre, amely egy akkor csírázó polgári büntetőrendszer megalkotóinál nagyon lényeges. Teljesen elismerte azonban a szerző érdemeit abban a kérdésben, hogy a halálbüntetés eltörlését a bizottság liberális tagjai egyértelműen követelték, és ezt, valamint az egyes bűncselekmények büntetési tételeinél a minimum megjelölésének mellőzését, tehát a büntetés alsó határával nem kötve meg a bíró kezét, a konzervatívokkal is elfogadtatták. A szerző büntetőjogi értékelését tehát nem kifogásolta. Ő is, később Kovács Kálmán professzor és Szabad György professzor is keveselte a törvénytervezet utóéletének vázolását. Szabad utalt arra, hogy 1848 decemberében az országgyűlés felhívta Deákot, hogy az 1843-ban elkészített és az alsóház által is elfogadott tervezetet igazítsa hozzá az újabb törvények által teremtett alkotmányos viszonyokhoz,