Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1309 az már mindenképpen hibás, sőt elképesztő, hogy itt Jókai romantikája tér vissza, „nem a régi", hanem „már stilizált formájában". A fő vonalakat tekintve elfogadható a lírai fejlődés ábrázolása, ám az a bizonyos ördög itt is vicsorog ránk. Örülünk, hogy a historikus oly evidensnek tekinti a kapcsolatot Arany Őszikéi és Reviczky lírája között. Az egyetemes fejlődés valóban ilyen egységre utal, ám a konkrét, a tényleges elemzés követelménye elég nehéz helyzetbe hozná a literátort. Fontosabbnak tartjuk azonban a következő három megjegyzésünket. A szerző a „korszerű költői kifejezésben egyeduralomra jutó" líráról elmélkedik, holott aligha jutott egyeduralomra e korban a líra. Vajon igaz-e az, hogy a „hangulatok rögzítése" lép előtérbe Reviczkynél? Szerzőt félrevezették a költő sorai: „Ki sóhajtoz, ki mulat, A világ csak hangulat." Reviczky — néhány versét kivéve — nem teremtett hangulatlírát. Képtelenné tette arra alkata, egész személyisége. Az idézett verssorokban a hangulat fogalma nem poétikai-lélektani, hanem filozófiai fogalom. Semmiképp sem a hangulatköltészet ösztönzője! Azt aztán már végképp nem érti a literátor, hogy ha valaki a preszimbolizmus képviselőit keresi, akkor miért Endrődi Sándorra kell hivatkoznia? Apróságnak látszik, pedig lényeges: a drámáról szóló fejezet szerint Csiky az 1870-es évek közepétől kezdi meg a polgári dráma kialakítását. Az ilyen nagyvonalú fogalmazás két folyamatot töröl ki kultúránk mozgásából: a történeti tragédia kiszikkadását és az újromantika megjelenését. Mert a művészi folyamatok mozgását semmiképpen sem meríti ki a szintézisben jelzett ellentétpár: a népszínmű hanyatlása és a polgári dráma megteremtése. Csiky Gergely egyébként csak 1880 után (tehát nem a 70-es évek közepétől!) alakítgatja a polgári drámát, közben ugyanis Párizsba utazott, ott tanulmányozta a polgári melodrámát (magyarul: középfajú dráma); a nagy kérdés, hogy az ilyen melodrámát lehet-e polgári drámának felfogni. A történész szerint igen, az irodalmár viszont csak a fejét csóválhatja. Arra aztán végképp nem találunk magyarázatot, hogy milyen alapon tekinthető Szigeti József a népdráma elhivatott megteremtőjének. Monumentális vállalkozásról van szó, amelyet nem helyes apróságok aspektusából szemlélni. Úgy azonban igen, hogy az igényes vállalkozásnak emlékeznie kellene korszakunk elejére: irodalmár és történész természetes együttlétezésére. VII. A szerkesztők válaszai KATUS LÁSZLÓ A szerkesztő elnézést kér a 6. kötettel foglalkozó felszólalóktól, de természetesen nem vállalkozhat arra, hogy a jelen nem lévő szerzők nevében válaszoljon a fejezeteiket illető bírálatra. Ezt annál kevésbé teheti, hiszen nem egy esetben — főleg azzal kapcsolatban, amit Takács Péter, Für Lajos, Mózes Mihály és Menyhárt Lajos az első és a második rész egyes problémáit illetően elmondottak — saját véleménye is azonos a felszólalók álláspontjával, vagy legalábbis közel áll ahhoz. Több felszólaló — teljes joggal — rámutatott arra, hogy a 6. kötet koncepcionálisan nem egységes, a három rész bizonyos kérdésekben egymástól eltérő, néha egyenesen