Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története 6-7-8. kötetéről 1263/VI

BESZÁMOLÓ 1277 legalább annyira szükséges lenne a filozófiai rendszert egyáltalán nem alkotó, moralizáló kultúrpesszimizmusnak a köznapi tudat és cselekvés szintjén való lecsapódásával is foglalkozni. A modern polgári fejlődéssel szembeni idegenkedés messzemenően nem korlátozható a dzsentri és nagybirtokos rétegekre. A magyar társadalom szinte valamennyi osztályát és rétegét megfertőzte, de legalábbis megérintette az a szemlélet, amely a modern társadalomban csak a kor üzér-, kalmárszellemét, a bűn melegágyát, a patriarchális erkölcsök felbomlását, az ideálok elvetését, az önérdek tobzódását, a mammon imádatát látta, ami egyben megszülte a szocializmust, az anachizmust, nihilizmust és az ateizmust. „Civilizálódunk, de hátrafelé, emelkedünk, de nincs benne köszönet, haladunk, de a pocsolyába." Egy lényegi társadalmi alapmagatartást kellene majd történeti-szociológjai eszközökkel megeleveníteni, amely az egész polgári kapitalista jellegű fejlődés célszerűségének a tagadását jelentette. Annak a szemléletnek a visszahúzó hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni és csak a dzsentrihez kötni, amely kárhoztatta a füstölgő gyárkéményes ipart, és egyenesen nemzetpusztító öngyilkosságnak ítélte a tőkés polgári fejlődést. Elrettentésként a nyugati civilizációkra hivatkozva, amelyek a barbarizmus, az anarchia, a forradalmi szocializmus és a kozmopolitizmus melegágyai lettek. És itt várnának óriási feladatok a regionális, illetve helytörténetírásra, amely leginkább félrevezeti, a politikai arányvesztés tévútjára tereli közgondolkodásunkat, minthogy szinte egyoldalúan és kizárólagosan a társadalmi politikai progresszió hagyományairól tájékoztat. A helyileg, városban, megyében is dokumentálható retrográd tényezők ismerete nélkül nincs teljes és hiteles múltkép. A kötet tudománytörténeti jelentőségét kultúrtörténeti fejezetei is alátámasztják. Nemcsak a vállalkozás újszerűségével, de a teljesítménnyel is. Még akkor is, ha ez az összkép olykor-olykor ezoterikus jellegűnek tűnik. A kötet nemcsak a művészetek és a kultúra magas szféráival foglalkozik, hanem számol a triviális irodalom, a művészetek alatti művészet historikumával is, továbbá azzal, hogy a művészet nemcsak tükrözte, de alkalmasint formálta is a társadalmat. Idevonatkozóan néhány kérdést: vajon teljesen indokolt-e az iskolatörténet kiemelt sorrendi szerepeltetése? Egy axiológiai sorrenclben ez aligha lehet első. Úgy tűnik, Annales-hatás ez is, itt kissé túlhangszerelve. A kultúrtörténet élén első szektorként az eszmetörténetnek kellene szerepelnie, elsődlegesen világképcentrikus orientációval. A kultúra jelenségei nem szociologizálhatók! Mintha ezt a szemléletet képviselné a kötet is. De lehet-e ezt az igényt mintegy abszolutizálni? Egyúttal nem mondunk-e le egy szociológiai alapvetésű művelődéstörténet fontosságáról? Ha a korszakot az újkori migráció legmobilabb korszakának tekinthetjük, mit jelentett ez a kultúrák cserélődése, keveredése szempontjából? Itt jegyezhető meg: a nemzetiségi kultúrák történetét nem a magyar történetírásnak kell megírnia. Mégis úgy tűnik, nem elégséges a nemzetiségi kultúrák ismertetésére szánt szövegrész. A zsidókérdés nem egyszerűen társadalmi kérdés, a korról alkotott kultúrtörténeti kép is szegényes, ha a zsidóság itt eltűnik az általános társadalmi közegben. A polgárság és ezen belül a zsidó polgárság jelentős része ugyanis a politikai szereptől való elidegenedés jegyében éppen a kultúrában, tudományban és művészetben kereste és vélte megtalálni elhelyezkedési lehetőségeit. Másrészt alig indokolt, hogy Marczali és Acsádi pl. nem szerepelnek a birodalmi nacionalizmus képviselői között. A zsidóság politikai szerepvállalását illetően nem érzem kellően dokumentálva, hogy ti. a század elején meghatározóan kormánypárti volt, később pedig jelentős tömegeiben radikalizálódik.