Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Glatz Ferenc: Számvetés (Eredmények; tanulságok a Magyarország története eddigi munkálataiban) 1244/VI

1256 BESZÁMOLÓ sorban, mint a „klasszikus" polgári fejlődést bejárt országok esetében, hanem az agrárelemek. A belpolitikai életben ez természetesen erősítette a konzervatív politikai erők társadalmi bázisát. A Habsburg Monarchia és ezen belül Magyarország gazdasági és társadalmi struktúrájának immáron a nemzetközi összehasonlítás igényével történő elemzése már a korábbiaknál megnyugtatóbb magyarázatot tudott adni a Monarchián belüli széthúzó, bomlasztó tendenciák megerősödésének tényére is. (Zárójelben jegyezzük meg: nincs itt terünk a Magyarország története munkálatainak elhelyezésén messze túlmutató historiográfiai kérdésekbe bocsátkozni, csak utalni szeretnénk arra, hogy történetírásunk, illetve sorozatunk megfelelő köteteinek eredményei nem választhatóak el a Monachiakutatás fellendülésétől a nemzetközi szakirodalomban. Gondolunk itt mindenek előtt az osztrák, csehszlovák, jugoszláv, valamint amerikai történetírás gazdaság-, állam-, igazgatás-és nemzetiségtörténeti eredményeire.) A korábbi történetírás a felbomlást pusztán politikai vagy eszmei tényezőkkel magyarázta. A magyar történetírás a felbomlás előidézőjének a vüágháborús vereséget és az antant-vezetők taktikáját nevezte meg a szomszédos országok történetírásai pedig a „nemzeti elv" győzelmét. (Tegyük hozzá: elfeledkezve arról, hogy a soknemzetiségű történeti Magyarország után nem nemzeti államok, hanem szintén soknemzetiségű államalakulatok jöttek létre, amelyekben a korábbi állapotot elvben nem meghaladó helyzet, ismét az uralkodó „politikai nemzet" és ,.nemzetiség" feszítő ellentmondásai éltek tovább.) A Monarchián belüli gazdasági növekedések összevetése most viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy éppen az említett gazdasági nivellálódás (tehát nem az egyes országrészek „elnyomása") képezte a bomlasztó erőt. Az egyes nemzeti burzsoáziák (mindenekelőtt a magyar és a cseh) megerősödése szembeállította a Monarchia különböző részeinek uralkodó osztályait. Amíg a Monarchia-kutatásnak immár évszázados, a száz évvel korábbi publicisztikai, politikai vitákból továbbélő, észrevétlenül érvelésünkbe ivódott berögződöttségekkel kellett számot vetnie, a Horthy-korszak feldolgozóinak frissebb, de talán éppen ezért élőbb, azaz nem gyengébb gondolkodási beidegződésekkel. Az például, hogy a horthysta kormányzat a hitleri Németország oldalán harcolt és a világháború szemmel látható döntő fordulata után sem volt képes a háborúból kiugrani és a szövetségesek oldalára állni, s megakadályozni ezzel a fasiszta terror átcsapását Magyarországra - nemcsak Magyarország 1945 utáni sorsát határozta meg döntő módon, hanem azt is, ahogyan a felszabadulás után e korszakot az átélők, túlélők és ugyanúgy a fiatal nemzedék az újat építés, újat kezdés közben értékrendjén elhelyezték. Természetes, hogy már a háborús bűnösök felelősségre vonásának évében a közgondolkodás és a publicisztika szenvedélyesen kereste a fasizmus Magyarországra behatolásának, itteni terjedésének okait, és a felelősöket az országvesztő háborús politikáért. A Horthy-korszak eseményeinek felszínrehozása, a „mi vezetett ide" kérdésfeltevés megválaszolása szerves alkotórésze volt a „hogyan tovább" kérdés megválaszolásának. A tudományos kutatás természetesen lassabban mozdult a még tegnap letűnt kor vizsgálatában. Mégis sokkal gyorsabban, mint a történetírás történetében bármikor. És ebben figyelemreméltó és ellentmondásos szerepet kapott az a körülmény, hogy a marxista történetszemlélet áttörése a személyi kultusz hazai kibontakozásával egyidőben következett be. Az a hibásan értelmezett „aktualitás", politikai pártosság ugyanis, amelynek igényével a történetírással szemben fellépett a kor politikai vezetése, objektíve mégiscsak ösztönzött a maga drasztikus eszközeivel is a jelenkori témákhoz közelítésre. Bármennyire időt nem