Századok – 1981

BESZÁMOLÓ - Glatz Ferenc: Számvetés (Eredmények; tanulságok a Magyarország története eddigi munkálataiban) 1244/VI

BESZÁMOLÓ 1255 rajzolódik majd ki a késői historiográfus előtt a monarchiabeli Magyarország helyének újra meghatározása és a nemzetközi együttműködés perspektíváinak optimista jelenmegítélése között? Vajon a közép-kelet-európai kis népek immáron demokratikus együttélési lehetőségének újrafelsejlése nem befolyásolja-e a történetíró koncepcióalkotását? A történetírót, aki a Monarchiában már a dunatáji kis népek együttélésének történeti kereteit is látja, s a hangsúlyt most már nem csak a birodalmat feszítő erőkre, hanem magának az összetartó keretnek a vizsgálatára is helyezi? Mint historiográfiai irodalmunkban ismeretes, nem utolsósorban a Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományok deformált továbbélésének következménye volt a kiegyezés utáni korszak „féloldalas" értékelése történetírásunkban. Ε felfogás alaptézise szerint Magyarország egészen 1918-ig, a Monarchia felbomlásáig, Habsburg (és hozzátették: osztrák) gyarmat, illetve „félgyarmat" volt. Ezt dimenzionáltabban a politikai harcok történetében dokumentáltuk. Hogy ennek csak szakmai indítékaira utaljunk itt, eltekintve a korábbi politikánk sugallta „aktuális" szempontoktól: lehetőséget kínált a történésznek erre az a politikatöréneti tény, hogy az 1867-es kiegyezés után az állami élet, a vezető politikai szervek vitáinak középpontjában Magyarország és az örökös tartományok közjogi viszonya állott. Ehhez járult a „forrástermelési" sajátosság: a vezető politikai testületek iratanyagai elsőszámú forrásanyagot kínáltak a Habsburg-elnyomás elleni harc történetének kiemeléséhez. A korszak történetírása elsősorban a kormány- és pártpolitika története felé fordult érdeklődéssel. Amíg ez egyrészt kiterjedt adatfeltárásokat eredményezett a politikai harcok történetéből, másrészt szemléleti torzulást is hozott magával: a korszak történetét a Monarchia-korabeli magyar parlamenti ellenzék szemüvegén át vizsgáltuk, minden társadalmi-politikai baj, a gazdasági elmaradottság eredőjét a bécsi udvar politikai manővereire vezettük vissza. Ahogy a Monarchia-korabeli magyar politikai élet — még ha formátumos politikusaink értették is saját koruk mélyenszántó problémáit: a Monarchia gazdasági szerkezetében, a társadalmi struktúrában, a nemzetiségek körében jelentkező feszültségeket —, nem tudott megfelelő válaszokat kitermelni, vagy a válaszok nem erősödtek megoldást nyújtó politikai programokká, úgy az utókor történetírásának figyelmét is jó ideig az „uralkodó eszmék" s nem a mélyben formáló erők kötötték le. Igaz, megindultak a felszabadulás előtt már, majd a marxista szemlélettől öszönözve az új „kutatási irányok" — mindenekelőtt a nemzetiség-történeti, a gazdaságtörténeti kutatások —, ezek szempontjai azonban nem foglalták el az őket megillető helyüket a történeti képalkotásban.. A hatvanas évek fentebb jelzett szemléletváltása, a forrásfeltárás, a szaktudományos normatívák tekintélyének visszaállítása is ösztönzött e hagyományos Monarchia-beállítás felülvizsgálatára. A gazdaságtörténeti számítások azt bizonyították, hogy a Monarchián belül Magyarország gazdasági fejlődésének üteme valamennyivel gyorsabb volt, mint az örökös tartományoké. Vagyis nincs értelme Magyarország (vagy akár Csehország) gyarmati helyzetéről beszélni a Habsburg Monarchiában. A gazdasági helyzet ilyen újravizsgálata magával vonta a kor társadalmának behatóbb kutatását is. Ezek azt bizonyították, hogy a birodalmon belüli gazdasági nivellálódás tendenciája Magyarországon paradox módon nem a társadalmi szerkezet polgári demokratikus átalakításának irányába hatott. Mivel a Monarchia gazdasági kereteibe történt beilleszkedésünk mindenekelőtt az agrártermelésben hozott fellendülést, a tőkét a mezőgazdaság és az agráriparágak felé mozgósította, általa nem a burzsoázia, a városi polgárság és az iparos elemek erősödtek első-