Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Tilkovszky Lóránt: A magyarországi németség ügye a Darányi-kormány idején. (2. rész.) 1091/VI
A MAGYARORSZÁGI NÉMETSÉG A DARÁNYI-KORMÁNY IDEJÉN (2. RÉSZ) 1107 fajbiológusok álláspontjának megfelelően maga is azt hangsúlyozta, hogy a magyarérzelműség és magyarnyelvűvé válás még nem jelent valódi asszimilációt: az csak vérkeveredés útján mehet végbe, de akkor is számolni kell az eredeti tulajdonságok kiütközésével az átöröklés során. Mint valóságos asszimiláció elérésére egyaránt alkalmatlan módszereket ítélte el az erőszakolást és az előnyökben, kedvezésekben részesítést; ez utóbbi szerinte oly mértékben történik a „született magyarok" rovására, hogy immár inkább azok keresik az asszimilálódást a svábsághoz és a zsidósághoz. „Asszimilálni az tud, aki az erősebb", tehát a háttérbe szorult, elhanyagolt „fajmagyarság" helyzetének „új honfoglalással" felérő megváltoztatására van mindenekelőtt szükség. A disszimiláció kérdésében az volt Szabó Dezső álláspontja, hogy a német paraszti tömegek valójában nem asszimilálódtak, s így nem is disszimilálódhatnak. Ha - az immár náci — Németországból ideirányuló volksdeutsch ideológia befolyása alatt a magyar nemzet ellen lázadnak, az nem disszimiláció, hanem közönséges hazaárulás, amivel annak rendje s módja szerint kell leszámolni. Magyarország területén nem létezhet német „Volksboden"; a hazaáruló németeket ki kell utasítani az országból, földjüket el kell kobozni, és — minden ellenszolgáltatás nélkül — a magyar parasztság kezére kell juttatni. A középosztály valójában „álasszimiláns", „érdekmagyar" idegen elemeinek „disszimilálása" — amitől Szekfű annyira tart — megszüntetné viszont azt a visszás helyzetet, hogy jórészt svábok és zsidók tartják megszállva a magyar közélet, gazdasági, szellemi irányítás azon posztjait, amelyek a „fajmagyarokat" illetnék meg. Szabó Dezső az anyai részről német származású Szekfű Gyula egyetemi tanárban, nagyhatású történészben és publicistában egyik jellegzetes megtestesítőjét látta azoknak az „álasszimilánsoknak", akik a „fajmagyarok" rovására foglalnak el fontos pozíciókat, jutnak elismeréshez és befolyáshoz. Gátlástalanul személyeskedő röpiratában gúnyosan arra célzott, hogy Szekfű azért „aggódik" — főleg a középosztály tekintetében — a disszimilációtól, mert maga is elsőrendű haszonélvezője a „fajmagyarokat" háttérbe szorító, az asszimilánsokat dédelgető bűnös politikának. Az igazi német veszélyről, amely elsősorban a magyarországi német paraszti tömegeknek a magyar nemzet elleni fellázítása, Szekfű óvatoskodva ír, megérteni próbálva a német volksdeutsch ideológia és propaganda indítékait ahelyett, hogy felháborodnék. Borúlátóan és szinte lemondó beletörődéssel szól a veszélyes törekvésekről ahelyett, hogy határozottan felszólítana a védekezésre és megjelölné annak lehetséges módjait, eszközeit. A volksdeutsch mozgalom faji törekvés, s ezt Szabó Dezső szerint csak a magyar faji önvédelem eszközeivel lehet megállítani. Szekfűnek szemére hányta, hogy a magyar faji gondolat iránt nincs benne semmi megértés; elutasít és megbélyegez minden faji szempontot a magyar politikában. Nem veszi tudomásul, hogy igenis van sajátos, egyedi magyar faj, amely követeli jogait. Magyar mítoszt; magyar vérfilozófiát kell propagálni a német vérfilozófiával szemben. A „szentistváni gondolat", amelynek Szekfű oly buzgó hirdetője, az idegeneknek kedvez, a magyarságot sújtja! Nem kevésbé veszedelmes „maszlagolás" folyik a magyar irredenta gondolatának jegyében: Németország támogatása reményében odadobjuk a gyeplőt a hazai németség kezébe, aminek következtében trianoni Magyarországon hasonló veszélyhelyzet áll elő, mint amely annak idején Erdély elvesztéséhez vezetett. Szekfű már Bleyer idején kezére játszott annak a hazai német törekvésnek, hogy a kisantant-országokbeli magyar kisebbségek védelmének érdekére, az ottani német kisebbségek és a nagy Németország kedvező magatartásának biztosítása 2*
