Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Smith; Arthur; L.; Jr.: Churchill's German Army Wartime Strategy and Cold War Politics 1943-1947 (Ism.: Ránki György) 1066/V

TÖRTÉNETI IRODALOM 1067 Szovjetunió hatalmas - és általa nem várt - háborús sikerétó'l, ismét a Szovjetunióval szembeni kemény politika híve lett. Míg Roosevelt bízott abban, hogy megértést tud teremteni Sztálinnal, Churchill számos kérdésben inkább a konfrontáció híve volt és kevésbé akarta figyelembe venni a szovjet kívánságokat. A tétel tehát nem új, és sok vonatkozásban meg is felel a tényeknek. Smith könyve tehát ebben az értelemben nem ad érdemleges újat, hiszen munkájának jó néhány fejezete csak arra korlátozódik, hogy különböző visszaemlékezésekből, konferencia-jegyzőkönyvekből összeszedje azokat a megnyilvánulásokat, mellyel tétele igazolható. A tétel mindaddig igazolható is, míg nem kívánunk egy koherens összefüggő történeti kutatást, amíg nem tudjuk érdemben felmérni, mint ahogy hosszú ideig Churchill sem tudta azt, hogy a hidegháború nem egyszerűen szándékok, hanem objektív helyzet következménye is. Ebben az objektív helyzetben az Egyesült Államok és a Szovjetunió vált a vüág két leghatalmasabb országává, ami önmagában is tartalmazta a konfrontáció lehetőségét, és különösen tartalmazta azért, mivel a két kialakuló szuperhatalom eltérő társadalmi, politikai berendezkedéssel bírt, ellenkező ideológiát hirdetett. Bár a könyv jól ábrázolja,milyen elképzeléseket dolgozott ki Churchill, 1943-ban miben határozta meg katonai és politikai stratégiáját, a Szovjetunió túlságos megerősödésétől való félelem - kezdve a második front halogatásától egészen a második front helye körüli vitákban -, de ténylegesen erről a kérdésről sem anyagban, sem ismeretben nem tud újat nyújtani. Egyetérthetünk viszont azzal a megállapítással, mely megalapozatlannak tekinti az egyes nyugati munkákban döbbenetesen gyenge bizonyító anyag alapján felröppent tételt, mely szerint 1943-ban bizonyos szovjet-német titkos diplomáciai érintkezés során Ribbentrop-Molotov találkozóra is sor került volna. Bár feltehető, hogy volt bizonyos diplomáciai érintkezés, hiszen a német vezetésben is jelentkeztek olyan nézetek, mely szerint a német háborús vereséget esetleg egy Szovjetunióval kötendő különbékével kellene elkerülni - ezt a felfogást támogatta Mussolini is - és feltehető, hogy -1943 nyarán a második front újabb elhalasztása miatt mélyen csalódott Sztálin - aki ideiglenesen Washington és London nagykövetét is hazahívta - taktikai okokból nem zárkózott el bizonyos titkos diplomáciai érintkezés felvételétől. Ennek jelentősége azonban kimondottan taktikai jelentőségű volt, és igen alacsony szinten elakadt. Smith könyvecskéjének nagyobbik része annak ellenére, hogy 1943-tól próbálja az angol politikát folyamatosan ábrázolni, ténylegesen 1945 tavaszával, a közvetlenül a II. világháború befejezése előtti és utáni időszakkal foglalkozik. Az ismert összeütközések részben abból származtak, hogy Churchill sürgette, a nyugat-európai szövetségesek hadvezetése a Szovjetunió előtt foglalja el Berlint. A lengyel kérdés, a román kormányváltozás, a Trieszt körüli problémák, valamint a kelet-európai országokban működő szövetséges ellenőrző bizottságok szerepével kapcsolatos vitákban is egyre világosabban kiütköztek az ellentétek, és nem kétséges, hogy Churchill mindezekben a kérdésekben merevebb politikát folytatott, illetve kívánt folytatni, mint az amerikaiak. Ebben a kérdésben sem tud azonban a, könyv érdemleges újat nyújtani. A könyv fő tétele Churchillnek egy 1954. november 23-án mondott beszédéhez kapcsolódik. Az ekkor már közel 80 éves kormányfő ez alkalommal - diplomáciailag meglehetősen ügyetlenül - egy olyan utalást tett, mely szerint 1945 májusában táviratot küldött volna Montgomerynek, utasítva a tábornokot: a foglyul ejtett német katonákat és fegyvereket kezelje úgy, hogy szükségessé válhat esetleg bevetésük a szovjet hadsereg ellen. Az ügyből természetesen politikai botrány lett, megkérdezték Montgomeryt, és vizsgálatot is indítottak, majd igyekeztek Churchill pontatlan memóriájára hivatkozva elsimítani az ügyet. Maga a távirat természetesen nem került elő, ha egyáltalán volt ilyen, annyi azonban bizonyos, és a szerző ezt munkájának utolsó fejezetében igazolja ténylegesen, hogy az angol politika kínosan törekedett arra, hogy lehetőleg minél nagyobb területek kerüljenek Németországban nyugati ellenőrzés alá, és Churchill megpróbálta az eredeti megállapodáson túlmenően elfoglalt területeket alku tárgyává tenni más szovjet engedmények érdekében. Ismert az is, hogy Churchill felvetette, hogy ne vonják vissza az angol-amerikai csapatokat az elfoglalt területekről a megállapodott demarkációs vonalra. Ezt a javaslatát azonban ekkor Truman utasította vissza, nem utolsósorban azért, mivel a Szovjetunió ebben az esetben joggal tagadhatta volna meg Berlin és Bécs közös igazgatását. A könyv utolsó fejezetei azt is megmutatják, hogy Montgomery sok esetben kijátszotta azt az angol-amerikai-szovjet megállapodást, mely szerint a német hadseregnek az előtt a hadsereg előtt kell letenni a fegyvert, amellyel szemben állt. így lehetővé tette több mint egymillió korábban a szovjet hadsereg ellen harcoló, német katona számára, hogy angol-amerikai hadifogságba kerüljenek. Churchillnek a többmüliós német hadifogollyal kapcsolatos tervei képezik a munka utolsó fejezetének tár-