Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Pál: Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe (Ism.: B. Kállai István) 1055/V
1056 TÖRTÉNETI IRODALOM 1056 kézenfekvő, hogy a hazai jogtörténettudomány a közép- és kelet-európai népek újkori jogfejlődésének összehasonlító vizsgálatában érdekelt. A szerző a komparatív kutatómunka lehetőségeit keresve logikusan jut el a módszertani és koordinációs problémák szerepének megítéléséhez. A mű ebben a tárgykörben is két, szorosan egymáshoz tartozó fejezetben (A módszertani és koordinációs problémák szerepe a jogtörténetben és A koordinált jogtörténeti kutatómunka alapvető forrásai) ragadja meg a maga konkrétságában a kutatómunka koordinálásának (itt a külső, nemzetközi koordinációról van szó) lehetőségeit. A szerző abból indul ki, hogy a jogfejlődés vizsgálatának tapasztalatai már a jogtörténettudomány születésével egyidejűleg beigazolták az érintkező történettudományi ágazatokkal való együttműködés szükségességét. Ebből a felismerésből fakad az ún. belső koordináció tudatos vállalása, amelynek sok értékes példáját mutatja az újabb hazai jogtörténetírás. A mai modern jogtörténettudomány azonban nem állhat meg a belső koordináció határán, hanem a szélesebb nemzetközi (az egyetemes) összefüggések felismerését is követelményként állítja elénk. A szerző az újkori és legújabbkori magyar jogtörténet megoldására váró feladataiból kiindulva azokat a történelmi kapcsolatokat állítja előtérbe, amelyek a szomszédos országok jogfejlődésében tárulnak elénk. A legújabb szovjet, cseh, szlovák, lengyel, román, bolgár, ül. jugoszláv jogtörténeti tudományos eredmények birtokában tárja fel a szerző ezeket a lehetőségeket. A mű a megkésett (késleltetett) burzsoá jogrend közép- és kelet-európai összetevőinek kölcsönhatásait feltételezve tematikusán hozza felszínre a kimutatható történelmi kapcsolatokat. így az állami struktúra fejlődésében és a jog egyes ágazataiban is nagy gyakorisággal tár elénk a szerző nyilvánvaló analógiákat, amelyek az adott kor társadalmi-gazdasági viszonyainak azonos vagy közelálló voltán alapulnak. Esetenként azonban ezeknek az analógiáknak a nyomvonalán haladva a konkrét történelmi kapcsolatok és a kölcsönhatások is feltárulnak. Szerzőnk meggyőzően bizonyította be, hogy a szomszédos országok marxista jogtörténetírása ilyen értelemben is gazdag forrásává válhat a hazai kutatómunkának. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a jelenkori történetkutatás iránt támasztott követelmények egyik leginkább munkaigényes területe a minden irányból ösztönzött komparatív kutatás. A szűkkeblű nemzeti elzárkózás leküzdése csakúgy, mint a nemzeti históriánk értékeinek feltárása csak egy megalapozott összehasonlító (egyetemes jogtörténeti) világkép kiterjesztése által képzelhető el. Szerzőnk ezeknek a felismeréseknek nemcsak a tanulságos historiográfiai kutatásokkal, ill. a módszertani követelmények tisztázásával adózik, hanem elvezet bennünket az összehasonlító jogtörténeti kutatómunka kibontakozását gátló akadályok leküzdéséhez is. (Ld. az Újkori jogfejlődésünk összehasonlító vizsgálata előtt álló akadályok leküzdéséhez c. fejezet) A feladat, amit a törekvés takar, nem más, mint ama közei-környező népek jogfejlődésének komparatív elemzése, amely a polgári kori történeti-jogtörténeti kutatásainknak a figyelmét elkerülte. Ezek a népek a 19. század folyamán vívták meg a nemzeti függetlenségi harcukat, és többnyire a Kelet-Európát jellemző soknemzetiségű birodalmak határán kívül esve önálló polgári nemzetállamukat és jogrendjük alapjait is megvetették. Súlyos hiba volna tehát, ha a marxista jogtörténeti kutatómunka nem fordítana ma megkülönböztetett figyelmet ezeknek a népeknek az újabbkori jogfejlődésére. Szerzőnk azonban joggal mondja azt is, hogy a feladat vállalására nemcsak a sorsközösség kötelez, hanem a lépten-nyomon előbukkanó történelmi kölcsönhatás is, ami nyilván a magyar jogtörténetírás megoldásra váró feladatainak előmozdítását jelenti. A szerző az újkori jogfejlődés összehasonlító vizsgálata során a burzsoá állam- és jogtípus kialakulásának bonyolult történelmi folyamatait állítja elénk. Közép- és Kelet-Európa valóban csak az ún. késői polgári átalakulások eredményeként jutott el a burzsoá jogrend kialakulásához. Az új jogtípus kialakulásának előzményei azonban mélyen az újkor századaiba nyúlnak vissza. Ezek sorában az áttérés közvetlen előzményei vonják magukra figyelmünket, miután a polgárosodás követelményeit kifejező reformjogalkotás eredményeiben már a burzsoá jog előtörténetét láthatjuk. A jogtörténetírásban főként a porosz, az osztrák, ill. az orosz birodalmi reformjogalkotás ilyen természetű eredményei váltak ismeretessé. Szerzőnk most az összehasonlító vizsgálódásokat a délkelet-európai térségre is kiterjesztette, keresvén az új jogtípus előtörténetének általános, ül. specifikus vonásait. A Balkánon élő népek újkori jogfejlődésének egyik fő jellemzője, hogy a hódítók (törökök) és a leigázottak feudális jogrendje egyidejűleg élt. Az iszlám jog a román fejedelemségek kivételével a Balkán egész területén uralkodóvá vált, de szinte egyetlen nép körében sem számolta fel teljesen a leigázottak jogi kultúráját. Ez a kettősség jellemzi a burzsoá jogra való áttérés előtörténetét, amely a 18. század végétől már nyomon követhető. (Ld. A délkelet-európai burzsoá jogcsoport kialakulásának
