Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925-29) 995/V
A NEMZETISÉGI KONGRESSZUSOK ÉS MAGYARORSZÁG (1925-29) 1001 ország, Lettország, Litvánia kijelentették a Népszövetség előtt, miszerint a kisebbségi szerződések általános alapelveit saját nemzetiségeikre is alkalmazni fogják, és alávetik magukat a Népszövetségi Tanács ellenőrzésének. A Népszövetségi Tanácsnak azonban — ellentétben a kisebbségvédelmi szerződéseket aláíró államokkal — ezen államok vitás nemzetközi ügyeit nem állt jogában döntésre az Állandó Nemzetközi Bíróság elé utalni, csupán véleményt kérhetett róluk. (Mint láttuk, a kisebbségvédelmi szerződések esetében sem került sor egyetlenegy esetben sem bírósági döntésre.) A háború után a békeszerződéseken és a kisebbségvédelmi szerződéseken kívül még olyan nemzetközi érvényű kisebbségi szerződések is létrejöttek, amelyeket egymással szomszédos államok kötöttek a kisebbségi szerződések, ill. a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseinek közelebbi magyarázata, kiegészítése vagy pedig a kisebbségvédelem módjának egymás közti szabályozása érdekében. Ilyen az Ausztria és Csehszlovákia között 1920. június 7-én kötött brnoi (brünni) egyezmény, kiegészítve az 1920. augusztus 29-i Karlovy Vary-i (karlsbadi) pótegyezménnyel. Az egyezmény a két állam közt felmerülhető kisebbségi vita esetére döntőbírósági eljárást állapít meg. A Németország és Lengyelország közt Felső-Sziléziára vonatkozólag Genfben 1922. május 15-én létrejött egyezmény nem bővíti ugyan említésre méltó módon a német kisebbség jogait, de részletesen szabályozza a kisebbségi panaszok elintézésének módját. Első fokon a Felső-Szüézia mind német, mind lengyel részében felállított kisebbségügyi hivatalok, másodfokon az ezek fölé rendelt, két-két német és lengyel tagból és egy más nemzetiségű elnökből álló vegyes bizottság, harmadfokon pedig a Népszövetségi Tanács szolgáltat igazságot. A Népszövetségi Tanács — ellentétben az általános kisebbségi joggal — föllebbezés esetén itt döntésre köteles. Közvetlenül is el kell fogadnia akár egyéni, akár kollektív panaszt. A Lengyelország és Csehszlovákia között 1925. április 13-án megkötött és a Románia, valamint a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság közt létrejött, de utóbb nem ratifikált kétoldalú szerződések abból a szempontból tanulságosak, hogy hogyan foglal állást a négy legnagyobb, nemzetközi kisebbségi jogvédelemre kötelezett állam a kisebbségvédelem gyakorlati kérdéseiben, mihelyt saját nemzetiségéről van szó. Ami az iskolaügyet illeti, mindkét egyezmény elismeri azt a jogot, hogy a kisebbségi iskolák tanítói és felügyelői az illető kisebbségből kerüljenek ki. A nemzetiségi iskolaigazgatás terén különösen a román—délszláv egyezmény tartalmaz messzemenő jogokat. A román, ill. a szerb kisebbség tanítóitól, papjaitól választott iskolabizottság hatáskörébe tartozik a költségvetés megállapítása, az iskolaigazgatás felügyelete, a tanítók ajánlása kinevezésre, a tanítók fegyelmi bizottságaiban való részvétel. A lengyel—csehszlovák egyezmény erre vonatkozólag csupán annyit mond, hogy amennyiben a törvényes előírások ezt lehetővé teszik, különleges és közvetlen szerveket kell állítani az iskolaigazgatás élére. Mindkét egyezmény külön, önálló iskoláknak fogja fel a kisebbségi iskolákat, és nem éri be párhuzamos osztályokkal. A lengyel—cseh egyezmény a kisebbségi tanítóknak lehetővé teszi, hogy anyanemzetük iskoláiban szerezzék meg a tanítói képesítést, de a román— délszláv egyezmény sem zárkózik el saját tanítóképzőiben szükség esetén külföldi tanerők alkalmazásától. Különösen fontos alapelvet szögez le a lengyel—cseh egyezmény: „A kisebbségi jogok védelmét nem szabad az állam elleni illojalitás aktusának tekinteni."12 12 Bruns: i. m. 27-30.
