Századok – 1980
Folyóiratszemle - McDougall: Az európai integráció lehetősége Versailles után 891/V
\ FOLYÓIRATSZEMLE 891 vezetői pedig elfogadták, hogy a maguk részéről mintegy „ellenszolgáltatásként" a termelés növelését segítik majd elő. Az egyezménynek ezen pontja viszont a vasas szakszervezetekben idézett elő ellenzéki felháborodást, s tiltakoztak az aláírás ellen. Ugyanakkor sürgették az „angol munkahét", vagyis a 44 órás munkahét bevezetését is. Erre vonatkozóan a szakszervezeti konferenciákon fogadtak el határozatokat, illetőleg a szakmai lapok is így kommentálták az új megállapodást. így azután világossá vált, hogy Jouhaux és Merrheim helyzete nem szilárdult meg. Abhherve végül a vasas szakszervezet jegyzőkönyvei alapján elemzi, hogy a szakszervezet baloldali szocialista, illetve anarchista párizsi hangadói miként érveltek, hogy az általános sztrájk eszméje miként terjedt, s így miként alakult ki az a hangulat, amelynek azután egyenes következménye lett a június-júliusi sztrájk, az a sztrájk, aminek félreérthetetlenül politikai jellege lett. .(Le Mouvement Social, 1975. október-december 75-87. I.) J. MC DOUG ALL: AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ LEHETŐSÉGE VERSAILLES UTÁN A szerző tanulmánya az 1978-ban megjelent könyve (France's Rhineland Diplomacy 1914-1924: The bid for a balance of power in Europe) rezüméjének tekinthető. Új levéltári forrásokra, saját kutatásaira és tekintélyes mennyiségű szakirodalomra támaszkodva fogalmazza meg a Versailles utáni francia politikáról szóló nézeteit, melyek mint minden új értékelés, vitára buzdítanak. Az elmúlt évtizedben a történészek bebizonyították, hogy az első világháború utáni évek története még tartogat meglepetéseket. Az újabb munkák megváltoztatták a Versailles ellen küzdő német áldozat mítoszát. A Quai d'Orsay levéltár 1972-es megnyitása lehetővé tette a húszas évek vizsgálatát a „fékezhetetlen és militarista" franciák szempontjából, az eltelt idő is hozzájárul az átértékelés szükségességéhez. Bár az ipari fejlődéssel könyvtárnyi szakirodalom foglalkozott, mégiscsak az ötvenes években jelentkezett először az a nézet, hogy a gazdasági integráció lehet a német kérdés egyik megoldása. Németország politikai megosztása, gazdasági erejének nemzetközi kihasználása, az angolszász hatalmak asszisztálása és pénzügyi segítsége mellett, nem volt elképzelhetetlen 1918 után sem. Ez a tanulmány azt vizsgálja, miért nem jöhetett létre az I. világháború után egy olyasfajta európai integráció, mint ami a II. világháború után megvalósult. Az integráció történetére visszatekintve McDougall megállapítja, hogy bár a növekvő gazdasági integráció nem zárta ki az európai háború lehetőségét, az I. világháború sem szakította félbe az integrálódási folyamatot, hanem annak két modelljét hozta létre: a német Mitteleuropát és a nyugati szövetségesek együttműködését. A III. Francia Köztársaság volt a győztesek között az a hatalom, melynek kétségkívül továbbra is szüksége lett volna az együttműködésre. A külföldi szén, tőke és a nyersanyag hiánya tette a francia kormányt a nemzeti problémák nemzetközi megoldásának szószólójává. A német gazdasági erőforrásokat kiaknázni akaró politika szoros és bonyolult kapcsolatban állott a belső financiális nehézségekkel. A győzelem lehetőséget adott a talpraálláshoz, de nehezen megoldható dilemma elé állította a francia politikusokat: hogyan lehet a német államot felerősíteni a jóvátétel fizetésére, de ugyanakkor úgy meggyengíteni, nehogy békében érje el azt a hegemóniát, melyet háború útján nem tudott megszerezni. Az egyszerre erős és gyenge Németország fából vaskarikáját csak úgy lehetett létrehozni, ha a francia vezetés szövetségeseivel együtt állandó politikai ellenőrzés alá veszi a német állam szuverenitását. McDougall szerint egyedül a francia politika vette észre, hogy a háború utáni új nemzetközi stabilitás nem nyugodhat továbbra is az államok szuverenitásának alapelvén. Már 1916-ban tisztában voltak azzal, hogy a háború után visszatérő szabadversenyes rendszer tönkreteszi Franciaországot, s ezért a szövetségesek további együttműködését tűzték ki célul. A francia tervek azonban már a béketárgyalások elején zátonyra futottak. A háborús adósságok szabályozását, esetleges eltörlését, a „Pénzügyi Népszövetség" létrehozását hiába emlegették az USÁ-val folytatott tárgyalásokon. A nyugati segítség elmaradásával csak a másik lehetőség, a német gazdaság kifacsarása maradt meg. A háborúban a szövetségesek együttműködése amerikai kölcsönt és olcsó angol szenet jelentett. Versailles-nek is legalább ennyit, pontosabban német jóvátételt, szenet és piaci lehetőséget kellett biztosítani. Kétségtelen - mondja a szerző -, hogy a béke korlátozta a német nemzeti önállóságot, de csak így lehetett erőforrásait veszély nélkül az európai gazdaságba integrálni. A békével nem akarták Németországot elpusztítani, hanem lehetővé tették azt, hogy ne legyen szükség az elpusztításra.
