Századok – 1980
Folyóiratszemle - Fink C.: Stresemann kisebbségi politikája 1924–29 892/V
892 FOLYÓIRATSZEMLE A francia tervekbe azonban hiba csúszott. A német ipar az infláció viharával futtatta sziklára a jóvátétel hajóját, s 1922-re megtörtént a csoda: Németország az angolszász jóindulat árnyékában erőre kapott, mielőtt a francia gazdaság stabilizálódhatott volna. A versailles-i béke végrehajtása csődhöz vezetett, de maradt még egy lehetőség, a revízió. A francia revíziós politika képviselői (Foch, Dégoutté) a megszállt területeket gazdaságilag, sőt esetleg politikailag is le akarták választani Németországról. Az 1922-ben hatalomra kerülő Poincaré előbb angolszász segítséget kért a márka stabilizálására és a jóvátétel fizetésének elindítására, de a szövetségesek „elfelejtkeztek" a német veszélyről, és francia engedményeket követeltek. A francia kormány erre lépeseket tett a Ruhr-vidék elfoglalására. 1923. október 25-én az USA és Anglia végre hajlandónak mutatkozott a szakértői bizottságban való részvételre. A vérmes francia remények egy angol-amerikai pénzalapra és a francia-német integrációra támaszkodó új Európa létrehozását tartalmazták. Az elképzelés szerint a Rajna-vidék gazdasági kapoccsá és katonai ütközőállammá válva hosszú időre megpecsételte volna Németország vereségét. A merész tervek azonban a szeparatista felkeléssel és a Rajnai Köztársaság kikiáltásával dugába dőltek. Most már csak egy kis angol pénzügyi manőver kellett a francia frank összeomlásához, s Poincarénak nem maradt más választása, mint revizionista reményeinek feláldozásával angol kölcsön után nézni. A gazdasági integráció francia formája elbukott a Wall Street és a City támogatása nélkül. Az angolszász hatalmak nem szentesítették a német szuverenitás tartós korlátozását, és ezzel hozzájárultak az integráció német Mitteleuropa-modelljének kialakulásához. (The Journal Of Modern History Volume 51. 1979 march 4-231.) F. M. С. FINK: STRESEMANN KISEBBSÉGI POLITIKÁJA, 1924-29 Stresemann német külügyminiszter nagy figyelmet fordított a Kelet-Európa országaiban élő németek sorsára, akik száma meghaladta a nyolc milliót. 1926-29 között a Népszövetség Állandó Tanácsának tagjaként nagy aktivitást fejtett ki a kisebbségi kérdésekben. A versailles-i békerendszer következtében kisebbségi sorba került németek milliói új helyzetüket nehezen szokták meg, az új államok tapasztalatlan és türelmetlen kormányai sem járultak ehhez hozzá. 1920-23 között az ország labilis belső és külső helyzete következtében a német kormány érdemben nem tudott a kisebbségi kérdéssel foglalkozni. Egyedül a sziléziai kisebbségi kérdést sikerült a lengyelekkel kötött 1922. évi genfi megállapodással valamelyest szabályozni. A Németországban levő, mintegy 1,2 milliónyi nemzeti kisebbségek (lengyelek, dánok, szorbok) sem részesültek semmilyen nemzetközi jogi védelemben. 1923 után Németország politikai és gazdasági helyzete stabilizálódott. Lehetővé vált belépése a Népszövetségbe. Tényleges felvétele azonban éppen a kisebbségi kérdés miatt szenvedett lényeges halasztást. A német kormány azonban, a hazai közvélemény nagy nyomása miatt, kénytelen volt megpróbálni, hogy a belépéssel bizonyos pozíciókhoz jusson. Stresemann jelentős anyagi támogatásban részesítette a német kisebbségi szervezeteket. Külpolitikai koncepciójának megfelelően - jelentős tartományi ellenállás leküzdése után - széles körű kulturális autonómiát biztosított a németországi nemzeti kisebbségeknek. Úgy vélte, hogy ennek várható külpolitikai eredményei lényegesen nagyobbak, mint a hazai soviniszta erők elidegenítéséből fakadó hátrányok. A kisebbségi kérdésben aktivizálódó német külpolitikára az elsősorban érintett lengyel és csehszlovák kormányok igen élesen reagáltak. Stresemann eleinte nemhivatalos tárgyalásokkal, mérsékelt álláspontot képviselve, igyekezett a felmerülő kérdéseket a Népszövetség keretében elintézni Nemegyszer komoly nézeteltérései voltak a német kisebbségek túlbuzgó és a külpolitika finomságaihoz mit sem értő vezetőivel (pl. a lengyel-sziléziai iskolák kapcsán). Az első nyílt összecsapásra a Népszövetség 1928. decemberi ülésén került sor. Stresemann és Zaleski lengyel külügyminiszter éles vitáját a két ország sajtójának heves polémiája követte. 1929 a Népszövetségben a „kisebbségi kérdés" éve volt. A hosszan tartó, ingerült vitákat a lengyel kormánynak a kisebbségi kérdés európai méretű, univerzális rendezési javaslata indította el. Stresemann mindvégig mérsékelt, lényegében halogató álláspontot képviselt. Emiatt a Reichstag náci képviselői nemegyszer vádolták tehetetlenséggel, gyengeséggel.
