Századok – 1980

Folyóiratszemle - Godfrey Christopher: A bebörtönzött chartisták helyzete 1839–1841 között 885/V

886 FOLYÓIRATSZEMLE zásban. A már gépesített szakmák képviselői, a takácsok vagy a fonómunkások hasonló helyzetben voltak. Jellemző még a kispolgárság nagyarányú részvétele. A boltosok, tanítók, kocsmárosok, újságárusok élete azonban alig különbözött a munkásokétól, legtöbbjük hiába is próbált a polgári középosztályba felkerülni. A kiskocsmák igazi fogyasztói a munkások voltak. A sörmérésekben gyakran tartottak gyűléseket, néhol a tulajdonos is chartistává vált. Sikertelenül fordult azonban a mozgalom a mezőgazdaságban dolgozó tömegekhez. A chartisták mindenütt az ott domináns szakmákból kerültek ki, földműves csak mutatóba akad közöttük. A letartóztatottak szakmáját sok esetben szinte ki lehet találni. Az 52 walesiből 30 a bányász, a 22 notthinghamshire-i közül 18 csipkeverő és kötő, a sheffieldiek pedig főleg az evőeszközöket gyártó iparágakban dolgoztak. A 476 letartóztatott 102 foglalkozást képviselt. Szembeötlő a 69 takács, a 35 bányász, a 42 kétkezi munkás részvétele. A foglyok vallási megoszlása is jellemző, a walesiek baptisták, a katolikusok többsége ír születésű, az abszolút többség pedig anglikán. Néhányan ateisták vagy szabadgondolkodók, mint pl. C. H. Neesom, aki Tom Paine szavaival felelt a vallását firtató kérdésre: „A világ a hazám és jót tenni ez az én vallásom." De eljutottak a mozgalomhoz az ellentétes végletről is. Voltak mélyen hivő chartisták, akik vallási alapról támadták a rendszert és az új szegénytörvényt. A chartisták nem voltak forrófejű fiatalok, a letartóztatottak átlagéletkora 31 év. Iskolázottságuk nem állt magas szinten, de az még a vizsgálatot vezetőket is meglepte, hogy a majd 500 fogolyból csak kilencen bizonyultak tökéletesen írástudatlannak. A foglyok anyagi helyzetét elemezve Godfrey rámutat arra, hogy a chartisták jelentős része a heti 10 shillingben meghatározható létminimum alatti életszínvonalon élt. Több chartista megmozdulás szinte éhségfelkelésnek nevezhető. Más esetekben a radikális politikai hagyományok nyomán jutottak el a chartisták a mozgalomhoz. „Előbb voltam radikális, mint chartista" - mondta Joseph Crabtree, s a szerző chartisták során mutatja be Crabtree példájának tipikusságát. A szakszervezeti mozgalom, a szegénytörvény elleni harc mind hozzátartozott a chartista vezetők előképzéséhez. Érdekes momentumra hívja fel a szerző a figyelmet a foglyok családi viszonyainak feltárásakor. Testvérek, apák és fiúk közösen vettek részt a politikai munkában, sőt akadt néhány olyan fogoly, akinek a felesége is chartistaként működött. A letartóztatottak a börtönben sem tagadták meg elveiket, néhány kivételtől eltekintve hűek maradtak a mozgalomhoz, ami figyelembe véve a várható ítéletek súlyosságát és az egész politikai mozgalom kezdeti szervezetlenségét, eléggé meglepő. Az első letartóztatások után a szabadlábon maradtak kampányt indítottak a további elfogatások megakadályozására és társaik szabadonbocsátásáért. A kormány tévedett, mikor azt hitte, hogy a vezetők elítélésével lefejezheti a mozgalmat. A szerző rámutat, hogy a bebörtönzésnek fontos szerepe volt a chartizmus ébrentartásában. A Northern Star akciói indított a foglyok és családtagjaik segélyezésérc. Jelentős összegeket adtak össze a védelem számára, különösen helyi szinten. 1840 júliusában a chartista küldöttek manchesteri gyűlésén külön segélyalapot hoztak létre. Az Abel Heywood vezetésével működő alap a következő évben több mint 400 fontsterlinget osztott szét a foglyok hozzátartozói között. A chartista rabokkal való kemény bánásmód általános részvétet keltett, még radikális képviselők is felléptek érdekükben. A mozgalom jelentős sikere volt a kilenc halálraítélt newporti chartista ítéletének megváltoztatása. A vezetőik érdekében benyújtott kérvényt 1 300 000 ember írta alá 1841 tavaszán. A fokozatos sikerek (Lovett, Collins, McDouall. majd a többiek szabadonbocsátása) megerősítették az emberek petíciókba vetett hitét. A chartisták börtönben való szenvedése és helytállása nem minden alap nélkül öltött később szinte mitikus méreteket. A foglyok kisebb része meglehetősen jól élt a börtönben, volt, aki még meg is hízott, de ez csak azok számára bizonyult elérhetőnek, akik saját pénzükön kosztoltak. Kirívó és egyáltalán nem jellemző O'Connor példája, aki tágas, fűtött cellában „raboskodott", és még az inasa is rendelkezésére állott. A többség azonban a régi várkastélyokból átalakított börtönök nedves, hideg celláiban szenvedett. Northallertonban ketten meg is haltak, s sokan szereztek hosszan tartó betegségeket. A koszt ehetetlen és a munkások számára szokatlanul, teljesen hústalan volt. Naponta több órát kellett kemény fizikai munkát végezniük, legtöbben a szó szerint vett taposómalomban dolgoztak. Néhány börtönben az írás, olvasás mellett a beszédet is megtiltották. Altalános panasz szerint a chartistákkal úgy bántak, mint a közönséges bűnözőkkel. A kormány egyszer és mindenkorra el akarta venni a rabok kedvét a politikától A 476 elítélt többségével nem is találkozunk a későbbiekben, a szabadulók kivándoroltak vagy meghúzódtak. Akik folytatták a harcot, jóval mérsékeltebb hangot ütöttek meg, sokan csatlakoztak az antialkoholista harchoz, melyről azt hitték, elősegíti a chartizmust. De voltak közöttük kemény emberek is. McDouall a börtönből kilépve beszédet intézett a tömeghez, és kifejtette, hogy hitében megerősödve még a chartánál messzebb is hajlandó elmenni. George White még kétszer került vissza chartistaként a börtönbe. 1848-ban a mozgalom első börtönviseltjei közül White, O'Connor, McDouall