Századok – 1980

Történeti irodalom - Ambrus Béla: A Magyarországi Tanácsköztársaság pénzrendszere (Ism.: Huszár Lajos) 870/V

870 TÖRTÉNETI IRODALOM az elcg gyakori helytörténetírói hibába esett, hogy helyi (gyulai) adatok híján az egész megyére (s nem biztos, hogy éppen Gyulára is) érvényes fó'ispáni és alispáni megállapításokkal próbálja mondanivalóját bizonyítani, amely azonban így forrásfedezet nélkül marad. Az 1918-as nyári gyulai forradalmi hangulat bizonyítása szempontjából nem meggyó'zó'ek azok a visszaemlékezések sem, amelyek a frontról 1918 ó'szén hazatért katonáktól származnak. (14-15. 1.) A további dolgozatok a két forradalom néhány vezetőjének életútját mutatják be. Pontos és helytörténeti szempontból hasznos írások. Kár, hogy a nyolc forradalmár mellett a szerzők nem készítették el még néhány vezető (mondjuk az összes néptanácsi, direktóriumi és intézőbizottsági tag) rövid portréját, s a társadalomtörténeti tanulságokat (mely szervek milyen életkorú, vallású, iskolai végzettségű, foglalkozású és vagyoni helyzetű emberekből állottak) nem összegezték egy külön tanulmányban. Ha ezt a jövőben megteszik, a köztörténet szempontjából is figyelemre méltót alkotnak. Romsics Ignác AMBRUS BÉLA: A MAGYARORSZÁGI TANÁCSKÖZTÁRSASÁG PÉNZRENDSZERE. Budapest, Akadémiai Kiadó 1979. 285 I. 72. t. Ez a munka, amint a szerző mindjárt az elöljáróban közli, nem tárgyalja a Tanácsköztársaság egész pénzügyi rendszerét, hanem csupán annak egyetlen ágazatával, a fizetőeszközökkel foglalkozik. Ezeknek a történetét viszont a legrészletesebben igyekszik feltárni. Nemcsak a hivatalosan kibocsátott állami pénzjegyek képezik a feldolgozás tárgyát, hanem a különféle felülbélyegzett bankjegyek és a magánkibocsátású szükségpénzek is. Ilyenformán teljes képet igyekszik nyújtani a 133 napig fennállott Tanácsköztársaság pénzforgalmáról. Véleményünk szerint talán helyesebb lett volna általában pénzforgalomról beszélni, mint pénzrendszerről. A Tanácsköztársaság ugyanis fennállásának rövid ideje alatt nem alakíthatott ki saját pénzrendszert, hanem kénytelen volt átvenni a létrejötte idején érvényben volt osztrák-magyar korona-rendszert. Az egyéni jelleget legfeljebb a néhány új korona-értékű pénzjegy kibocsátása jelentette. A Tanácsköztársaság kikiáltása idején igen bonyolult volt már a pénzforgalom helyzete. A lezajlott világháború következménye az egyre gyorsuló infláció volt. A közös forgalmi papírpénzt addig a Bécsben székelő Osztrák-Magyar Bank bocsátotta ki. Végül a Monarchia felbomlása után az utódállamok a közös kibocsátású bankjegyeket felülbélyegezték. A Tanácsköztársaság idején a helyzet súlyosbodott, minthogy a bécsi központtal a kapcsolatok megromlottak. Pénzjegyekre azonban szükség volt, és ennek a problémának a megoldási módozatai képezik e munka egyik fontos témáját. Részletes képet nyerhetünk azokról a tárgyalásokról, amelyeket a Tanácsköztársaság kormánya az Osztrák-Magyar Bank bécsi központjával folytatott a bankjegyellátás érdekében. A bécsi központ ellenséges magatartása következtében végül is a Tanácskormány maga nyomatott 25 és 200 К címletű bankjegyeket, az eredetiektől eltérő sorozatszámokkal. Ezek voltak az ún. fehér pénzek sima hátlappal. de készültek 1 és 2 К rendes bankjegyek is, amelyeken 7000 volt a sorozat első száma. A bécsi központ ezeket a nyomatokat természetesen hamisítványoknak minősítette, míg a Tanácskormány jogosnak vélte ezek nyomtatását. Vita merülhet fel, hogy ezek az utánnyomatok bankjegyeknek tekinthetők-e vagy nem? Mindkét félnek megvannak a maga érvei, de a legcélszerűbb talán az utánnyomatokat egyszerűen pénzjegyekként kezelni. A szerző nem foglal ugyan állást, de megjegyzi, hogy .A tanácshatalom papírból készült pénzjegyei a jogszabály megjelölése szerint bankjegyek voltak. Pénzügytani szempontból azonban papírpénzek." (33. p.) A Tanácsköztársaság idején készültek azonban saját kibocsátású papírpénzek is. Ilyenek voltak az 5 és 10 К címletű postatakarékpcnztári pénzjegyek. Ezek forgalomba kerülésének a történetét részletesen taglalja a munka. Terjedelmes ismertetést találunk a pénzjegynyomdák működéséről, a pénzjegynyomás technikájáról és különösen a papírpénz-tervezetek sokféle változatáról. Ezek a tervezetek érdekesen egészítik ki a papírpénzek készítése körüli ismereteinket, és megfelelő anyagot nyújtanak a tervezett pénzfajok művészi értékének a megismeréséhez. A papírpénz kibocsátásánál jóval szerényebb volt a fémpénzverés. A Körmöcbányáról elhozott felszerelés segítségével Csepelen a tölténygyárban készültek 10 és 20 fillér értékű vas váltópénzek a korábbi évekből származó verőtövek felhasználásával. A szerző szerint a csepeli utánveretek rozsdamentesítő (serardírozott) eljárás nélküli (szürke) érmek, míg az eredeti veretek Körmöcbányán rozsda-