Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

542 ZIMÀNYI VERA során betelepült kunok hoztak magukkal a sztyeppéról a vadmarhához közelebb álló típusú, nagytestű állatokat. Az mindenesetre bizonyos, hogy a magyar szürke szarvasmarha az Alföldön alakult ki, és nem volt az egész országban elterjedve. Már a 14. században külön fajtaként emlegetik az átlagostól eltérő „nagy ökröket". A 16. század közepén keletkezett török vámjegyzékekben pedig, amelyek a felhajtott állatok eredetét is feltüntetik, a jász és kun vidékek szerepelnek a legtömegesebben. így a Vácott 1563. július 22 és 1564. március 9. között elvámolt összesen 30 248 darab szarvasmarha közül egyenként több mint 5000 darab származott Csanád, Csongrád, Heves és Pest vármegyékből, 2000-en felüli darabot Arad és Bihar vármegyékből, ezernél több állatot Békés megyéből hajtottak. A többi terület elhanyagolható. Wolfgang Lazius 1570 körül készített Magyarország-térképén is csupán a jászkun területekre rajzolt rá kis ökörábrákat a vidék jellegzetes termékeként. Az ország többi vidékén továbbra is a kistermetű brachycerus típusú állatokat tenyésztették, amelyeknek a testalkata csak később kezdett el növekedni, feltehetőleg a jászkun típusú állatokkal való keveredés révén. A nagytestű magyar-szürke szarvasmarhát tehát nem igásállatnak, nem is a teje miatt, hanem kifejezetten hústermelés céljából tenyésztették. Maga a tenyésztés is egészen más körülmények között folyt, mint ahogyan a jobbágygazdaságok igavonó állatait tartották. A török megszállta Alföld ritka településein, mezővárosaiban lakó cívisek a környező elpusztult falvak határát is bérbe vették, vagy más módon megszerezték, s ezeken a pusztákon nevelték és hizlalták a kifejezetten eladásra szánt marhákat. Jellemző, hogy az Alföldön csak azok a faluk váltak oppidumokká, amelyek ilyen pusztákra szert tudtak tenni valamilyen módon. Ezek az alföldi mezővárosok nagyban specializálódtak a marhatenyésztésre; ezt tükrözte a jobbágyfalvakétól eltérő településformájuk és üzemszervezetük is, amely éppen e specializálódás miatt jött létre a 16. század során. Eltérően a parasztfalvaktól, az alföldi települések egy részénél a lakóházak és a gazdasági épületek elkülönültek, az utóbbiak az ún. kertes települések övezetében helyezkedtek el. Ezt követték a vonó és tejelő állatok részére szolgáló belső legelők, majd a szántóföldek, végül ezeken is túl a vágómarháknak való külső legelők. Ez az egészen egyedülálló településforma és gazdasági üzemszervezet igen célszerűen szolgálta a nagystílű állattenyésztést, és ebben a vonatkozásban is alapvetően különbözött a jobbágygazdaságok keretében folyó állattenyésztéstől. A marhákat „telelőkben" és nyaralókban", azaz téli és nyári szálláshelyeken tartották, mindig kinn a szabadban. Ezeket egyszerű módon készítették, néhány karót levertek és náddal, szalmával befedték, s azt egy fával leszorították, esetleg egy sövénnyel is körülvették. Télire olyan területre hajtották az állatokat, amelyeken sem legeltetéssel, sem kaszálássá nem rövidítették meg a füvet, hanem hagyták beérni, ezt az állatok még átlagos magasságú hó alól is le tudták legelni. Különösen zord időjárás esetére szénát is felhalmoztak e téli szállásokon, amelyek különben „megépítettségükben" nem sokban különböztek a nyáriaktól. Éhség idején a jószág a födélül szolgáló nádat, szalmát is fölette. A gulyatulajdonos cívisgazdák egy sor bérmunkást alkalmaztak: pásztorokat, hajtókat (hajdúkat), s a vagyonosabbak maguk hajtották ki állataikat Bécsbe vagy a morva vásárvárosokba, Auspitzba, vagy amint az egykorúak magyarul nevezték: Pusztapécsre. De kialakult egy hivatásos marha kereskedő réteg, a tőzsérek rétege is, akik a