Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS MOHÁCSTÓL A 16. SZÁZAD VÉGÉIG 543. cívisgazdáktól felvásárolták és a legközelebbi mezőváros piacára hajtották az állatokat. A rendszerint három napig tartó országos vásárokon kötötték meg az üzleteket a felhajtok és a. nagykereskedők. A marhavásárlás az első napon zajlott, és az árakat nagyban befolyásolták az előzetes felvásárlók, a „Vorkäuferek", akik az állatok nagy részét már a vásár előtti napokon megvették, és ezáltal magasra hajtották az árakat, sokszor olyan mértékben, hogy a magyarországi árváltozásokra még a nürnbergi tanács is felfigyelt. Kedvező eladási viszonyok mellett, amikor a vevők versengtek az áruért, feszes volt a piac, s ennek a révén tevődött át az országba a külföldi áremelkedés. Ezzel szemben lanyha kereslet idején a határról, vagy akár Bécsből is nagy számban hajtottak vissza eladatlan állatokat, ami ugyancsak nem maradt hatás nélkül az árképződésre. így pl. az ausztriai piac hanyatlását .mutatja, hogy 1592. június 5. és augusztus 28. között 55 és fél ezer marhát hajtottak a bécsi hetivásárokra, de ebből csupán nem egészen 34 és fél ezer kelt el. Ugyanúgy a brucki úrnapi vásárra felhajtott 5335 állatból nem egészen 2800-at tudtak csak eladni, a többit haza kellet hajtani. Az aiku létrejöttével egyidőben fogadták fel a hajtókat is, rendszerint 30 állatra egy személyt. Ezután a határ menti nagy magyar marhavásárok valamelyikén az állatok gazdát cserélték, s a magyar tőzsérek nem ritkán most már idegen, legtöbbször délnémet kereskedők megbízásából a harmincadvámokon áthaladva tovább hajtották a marhát Nürnbergig, Augsburgig, néha akár Kölnig, Frankfurtig, Strassburgig. Mind a hajtás útvonalain, mind pedig a nagy vásárhelyeken kiterjedt legelők és itatok álltak rendelkezésre. Csak így volt biztosítható, hogy az állatok több heti, átlagban napi 20 kilométeres út után sem érkeztek leromolva, lesoványodva rendeltetési helyükre. Az Itáliába irányuló marhakivitel szervezeti formájában a német, osztrák és morva városokba irányuló hajtástól eltérő, állandóan vissza-visszatérő megoldás volt az apaldo rendszer. Ez azt jelentette, hogy egy vagy néhány személy, vagy egy kereskedőtársaság kizárólagos jogot nyert a Velencébe, Észak-Itáliába irányuló marhahajtásra, vagy pedig meghatározott számú állat kihajtására nyert engedélyt. Egyedül Velence város húsigénye évi 15—20 000 marha behozatalát tette szükségessé. Nemcsak az osztrák és német kereskedők tiltakoztak a konkurrencia ellen, hanem a magyar kamara is, mert az olaszok a gráci vagy a bécsi kamarának fizettek egy összegben az apaldo jogáért. E készpénzfizetéseikkel, valamint előlegeikkel nélkülözhetetlenné váltak az állandó pénzzavarral küszködő Habsburg-államháztartás számára, és ezért időleges felfüggesztések után újra vissza kellett állítani az apaidót. A délnyugat felé irányuló átmenő forgalom az árumegállító joggal rendelkező Pettau (Ptuj) és Laibach (Ljubljana) felvirágzására vezetett. Az itáliai kereskedők tőkeerejére jellemzőek a passauiak és ulmiak 1560. évi panaszai, amelyek szerint üres kézzel kellett visszatérniük a magyar marhavásárokról, mert az olasz kereskedők több ezer állatot vásároltak össze magas áron. 1566-ban a velencei mészárosok egyesülete, a „Compagnia del partido della beccaria" hat évre szerezte meg a hajtás jogát; olyan monopolhelyzetet tudott kialakítani, hogy ez diktálta az árakat. 1572-ben Károly főherceg Pettau és Laibach városok régi privilégiumai ellenére megengedte a velencei Compagnianak, hogy tagjai közvetlenül vásárolhassanak a magyarországi vásárokon. A velencei nagykereskedők attól kezdve tőkeerejükkel valósággal lesöpörték a színről a többi pettaui és laibachi, akár osztrák, akár itáliai származású kereskedő vetélytársat. Kihasználva a pénzváltás kurzusainak Velencében, Bécsben és Augsburgban való eltéréseit, a velencei „conduttori delle beccarie" 3
