Századok – 1980

Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV

GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS MOHÁCSTÓL A 16. SZÁZAD VÉGj-. 54! A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés A magyarországi export túlnyomó részét az élőállat, elsősorban a szarvasmarha alkotta. A jobbágyok állatállományát csak a következő évszázad részletesebb típusú urbáriumaiból tudjuk rekonstruálni, a 16. századról nemigen állnak rendelkezésünkre pontos adatok. Nyilvánvaló azonban, hogy a jobbágyok már ekkor is áruba bocsátották a mezővárosok hetivásárain a szaporulat feleslegét. Exportálásra azonban mégsem a jobbágygazdaságoknál szerteszét levő, igavonás és tejtermelés céljából tartott szarvasmarhák fölöslege került, és még csak a földesúri majorságok állatai sem. A hosszú szarvú, nagy testű magyar szürke-fehér vágómarha nem a jobbágyháztartások mellékterméke volt, hanem külön e célra specializált üzemekben nevelt, eladásra szánt hízott állat. A magyar hízott ökröknek nemcsak a núsuk volt sokkal ízletesebb az egykorú lengyel, moldvai, osztrák állatokénál, hanem lényegesen nagyobbak, magasabbak is voltak amazoknál. A középkori ábrázolásokon a szántóvető ember „kis bors ökröcskéje" olyan kis állat, hogy gazdájának csupán a derekáig, melléig ér. És ez nem a naiv ábrázolásmódnak tulajdonítható mérettorzítás, hanem régészeti leletek, csontmaradványok bizonyítják, hogy az állatok valóban nagyon kicsik voltak. Nyugat- és Közép-Európa aránylag nagy népsűrűségű vidékein ezeket az állatokat elsősorban igavonásra használták, és csak másodsorban hús- és tejnyerésre. E területeken a gabonatermesztés háttérbe szorította a néptáplálkozásban az állati fehérje fogyasztását, hiszen mintegy 5—6-szor akkora földterület szükséges egy kalóriának állati fehérjéből való előállítására, mint amekkora területen gabonából nyerhető egy kalória. Munkaállatként pedig a kistermetű ökör kezelhetőbb volt, mint a nyugati városok piacain félelmetesnek tartott, hatalmas magyar szarvasmarha. A kutatás sokáig azt hitte, hogy a nagytestű állatokat még a honfoglaló magyarok hozták magukkal sztyeppei vándorlásaikról. A legújabb ásatások során a 10—13. századból előkerült csontmaradványok azonban egyöntetűen azt bizonyítják, hogy a Kárpátmedencében ekkor a Nyugat-Európában is elterjedt, vékony csontú, igen rövid szarvú, barna-rőt színű, alacsony, csupán 95—123 cm marmagasságú brachycerus típusú szarvasmarha élt. A következő évszázadokban azonban változás figyelhető meg az állat testalkatában: a 15. századtól kezdve a marmagasság (az álló szarvasmarha gerince legkiemelkedőbb pontjának a földtől mért távolsága) állandó emelkedését mutatják a csontleletek. Mióta erre vonatkozó adataink vannak, az állatok fokozatos súlynövekedését is megfigyelhetjük, 1570 körül a soproni mészárszéken egy egész éven át kimért marhák átlagos testsúlya (élősúlya) 387 kg volt. A kassai mészárszék tömeges vágásai 1617-ben már kb. 490 kg-os állatokat mutatnak, 1647-ben pedig 500 kg-os, vagy még annál is nehezebb ökrökről van feljegyzés. Nyugat-Európában az ökör súlya ugyanekkor általában 250 kg körül mozog. Különböző nézetek vannak arra vonatkozóan, hogy mi okozta a magyarországi marhatenyésztésnek ezt a látványos fejlődését. Egyesek arra gondolnak, hogy a 13. században kereszteződés történhetett a szórványosan még előforduló őstulokkal (egy 12. századi arab utazó Magyarországon is látta és leírta a vadmarhát vagy őstulkot, s a mintegy 2 méter marmagasságú, óriási állatot némi túlzással az elefánthoz hasonlította). Más vélemények szerint a több évszázados alföldi szilaj állattartás okozta a testalkat megváltozását. De talán az a feltételezés a legkézenfekvőbb, amely szerint a 13, század 3 Századok 80/4