Századok – 1980
Tanulmányok - Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig 511/IV
540 ZIMÀNYI VERA zugában fekvő gabonatermő falvak látták el a szőlővidéket kenyérgabonával. A specializálódás olyan nagyfokú volt, hogy e falvak jónémelyikében a háztartásonkénti átlagos terméshozam is jelentős gabonaeladásra enged következtetni. Az árugabonát termelő gazdagparasztok éppen úgy, mint a nagy szőlősgazdák, rendszeresen idegen munkaerővel, a falusi nincstelenekből toborzódott bérmunkásokkal, zsellérekkel is dolgoztattak. Zemplén vármegye egészének az átlagában 1561—70-ben 15,1 1576-ban 13,5 métermázsa gabona esett egy-egy háztartásra, ez a század utolsó évében 10,3 mázsára csökkent. Nyitra megye két Vág völgyi kerületében viszont, ahol mind a szántógazdálkodás, mind a szőlőművelés igen fejlett volt, ennél sokkal magasabb termésátlagokat találunk: 1553-ban és 1576-ban 43-44 métermázsát, az 1560-as években 53,5 métermázsát háztartásonként. A Csallóköz 41 falujában 1568-ban összátlagban 54, egyes falvakban azonban 80—100—120 métermázsás átlagtermések is előfordulnak. 1580-ban ugyanitt 37 faluban már csak 40 mázsás átlagterméseket találunk háztartásonként, ha egy kéve hozamát 1 1/2 kg-ra becsüljük. 1568-ban Csetertek 59 dézsmás jobbágyának átlag 88 métermázsa termése (búza és zab) volt, de a falun belül Urbánus Chonder mintegy 200, Valentinus Mogor pedig közel 300 métermázsás termést takarított be: valóságos parasztnábobok lehettek. E hallatlanul nagy terméseredmények feltehetően nemcsak nagy szántóterületek, hanem a hordalékos talajnak az országos átlagot jóval felülmúló termőképessége mellett voltak lehetségesek. Nem vitás, hogy a Csallóköz volt az ország gabonatárháza. Érthető, hogy a nagy munkaerőszükséglet következtében itt vált elterjedtté a nagycsalád-rendszer is. De még ez sem biztosíthatta volna a rengeteg gabona megtermeléséhez szükséges munkaerőt. Az óriási társadalmi megosztottságra vet fényt az 1606. évi csallóközi dézsmaösszeírás - a korábbiakban nem tüntették fel a lakosság dézsmát nem adó elemeit. Eszerint pl. Tárnokon 20 dézsmás jobbágy mellett 35, Újfalun 9 jobbágy után 21, Vajasvatán és Csergén 8 jobbágy mellett 35 aratót (messor) írtak össze. Ennél jóval kisebb, de még mindig jelentős gabonatermelése volt Heves és Borsod megyéknek, ahol egyaránt 22,5 métermázsás termés jutott egy-egy háztartásra, a század végén azonban itt is jelentős csökkenés volt tapasztalható. Heves megye egyes részein fejlett volt az állattenyésztés is, az 1570-es években több mint száz olyan juhosgazdát írtak össze, aki egymaga 140-150 birkából álló nyájjal rendelkezett. Valamennyi vizsgált megyében számottevő volt a méhészet is. Bizonyos, hogy az intenzív bortermelés nemcsak a szőlősgazdaságoknak hozott nagy felvirágzást, hanem a környező vidék szántógazdaságainak is. A jelentős — és minden bizonnyal zömében eladott - gabonafelesleg a dézsmaösszeírások szerint a század végére sok vidékről csaknem eltűnt. Úgy tűnik, hogy a parasztság nem fokozta termelését a hadikonjunktúra hatására, sőt jelentős mértékben visszavonult a gabonatermeléstől. Erdélyben nem alakultak ki árutermelésre berendezkedett monokultúrák. A hegyvidékeken évszázadok óta fennálló juhtenyésztés teljesen tradicionális keretek között folyt tovább, nem volt képes bővülő árutermeléssel válaszolni az európai élelmiszerkereslet kihívására. A .parasztgazdaságok termelési profilja — „mindenből egy keveset" — még túlnyomórészt az önellátást szolgálta. Ugyanígy a földesúri allodizáció is csak megkésve és kisebb mértékben alakult itt ki, mint a királyi Magyarország területén.
