Századok – 1980
Tartalomjegyzék - Romsics Ignác: Történetírásunk a két világháború közötti korszakról 440/III
A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZTI KORSZAKRÓL 445 Az egyesülés őszinte hívei elsősorban a baloldali szociáldemokraták közül kerültek ki, de mivel a velük való egyesülés elkerülhetetlen volt, ennek „áraként" a centristákat és a jobboldali szociáldemokraták egy részét is át kellett venni. Az újabb szakirodalom is megerősítette azt a korábbi véleményt, hogy a Tanácsköztársaság agrárpolitikája alapvetően hibás volt. A földosztás elmaradása mind a kis- és középparasztok, mind az 1—5 kat. holdas szegényparasztok és földnélküli napszámosok között óriási csalódást okozott. Hiba volt az egyházakkal szemben folytatott merev politika, az indokolatlanul szigorúan végrehajtott szesztilalom, s még néhány egyéb intézkedés. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy egyfelől a parasztság politikai magatartásának kedvezőtlen irányú módosulását nem kis mértékben a háború utáni gazdasági leromlás, az országot hallatlan mértékben sújtó gazdasági blokád, s a kényszerű hadviselés elkerülhetetlen hátországi következményei (rekvirálás) okozták, másfelől, hogy a parasztság egy — igaz, csekély — részének, az uradalmi cselédségnek a helyzete mindezek ellenére észrevehetően javult. Hajdú Tibor munkái, valamint L. Nagy Zsuzsa, Vadász Sándor, Boros Ferenc és Gábor Sándorné idézett diplomáciatörténetei alapján ma már a polgári demokratikus kormányzat és a Forradalmi Kormányzótanács külpolitikájának lehetőségeit, reális és illuzórikus vonásait is világosan látjuk. A területi integritáshoz való ragaszkodás és a nemzetiségi kérdés demokratikus rendezése, ami a Károlyi- és Berinkey-kormányok együttes célkitűzése volt, az adott helyzetben összeegyeztethetetlennek bizonyult. A történelmi Magyarország nemzetiségeinek többsége már nem elégedett meg a kilátásba helyezett nemzetiségi autonómiákkal, hanem a testvérországok (Szerbia, Románia, Csehország) felé gravitált, s jövőjét ezekhez az országokhoz tartozó autonómiákon belül képzelte el. Az események ilyen alakulásában jelentős része volt a győztes hatalmaknak is, amelyek vezetői úgy vélték, hogy a német veszély esetleges feléledésével és az oroszországi bolsevizmus nyugatra terjedésével szembeni védekezés szempontjából sokkal előnyösebb a nemzeti energiáktól duzzadó kis államok közép-európai láncolatának a megalkotása, mint a Monarchia konzerválása. Mint már érintettük, a Monarchia utódállamainak néhány politikusa és történetírója mellett az ötvenes évek egy-két magyar történésze és publicistája is valamiféle nemzeti bolsevizmusként értékelte a Forradalmi Kormányzótanács nemzeti és nemzetiségi politikáját A hatvanas évek végére ezzel szemben bizonyítást nyert, hogy a Vörös Hadsereg harcai nem hozhatók közös nevezőre az 1849-es honvéd hadsereg harcaival. A Tanácsköztársaság vezetői — noha ilyen illúziókat többen tápláltak — nem a történelmi határokért, hanem — alapvetően — a szocialista forradalom védelmére és továbbterjesztéséért indítottak harcot. A Tanácsköztársaság vezetői ugyanis — a magyar történelemben először — valóban lemondtak a területi integritásról, s minden nemzetiség önrendelkezési jogát elismerték. A Forradalmi Kormányzótanács külpolitikai koncepciójának középpontjában a világforradalom győzelmének aktualitásként tételezése, s az európai tanácsköztársaságok szövetséges föderációjának a gondolata állt. A nemzeti és nemzetiségi kérdést is ennek részeként kezelték, s ebből a perspektívából nézve nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy például a Szlovák Tanácsköztársaság nem a Magyarországi Tanácsköztársasághoz, hanem a rövidesen megalakulni vélt Csehszlovák Tanácsköztársasághoz fog tartozni. Ez a külpolitikai koncepció azonban szintén irreálisnak bizonyult. Szovjet-Oroszország — szorongatott helyzete miatt - sem gazdasági, sem katonai segítséget nem
