Századok – 1980
Folyóiratszemle - Orlova M. I.: Az NSzK burzsoá történetírása a Weimari Köztársaság Rapallo-politikájáról 316/II
316 FOLYÓIRATSZEMLE nyékén fogalmaztak, hanem sok ipari fellegvárban, így Saint Etienne-ben is. Sőt, ez az akcióhullám még szélesebb elterjedéssel „fenyegetett", amennyiben júliusra olasz kezdeményezésre, franciaangol-olasz-belga általános sztrájkot készültek szervezni az orosz és magyar fonadalom megítélésére. A lendületes akciók során a sztrájkba lépők, a vezetők nemcsak azt látták, hogy a kormány és a munkáltatók ellenállásába ütköznek, hanem azt is, hogy a CGT vezetőinek rosszallásával is meg kell küzdeniük - s ezért sűrűn elhangzottak az olyan megfogalmazások, hogy ha kell, a CGT vezetőit is lecserélik majd. Ez a kérdéskör az, amelyre Papayanis a legnagyobb figyelmet fordította. Ugyanis az egész CGT-ben ekkoriban kulcsszerepet játszott az az Alphonse Merrheim, aki a vasas szakszervezet vezetője volt, aki már 1914 előtt is a baloldali irányzat egyik legbefolyásosabb alakja, a CGT szindikalista áramlatának egyik teoretikusa volt, aki 1914 után háborúellenes maradt, s a baloldali, pacifista ellenzék „feje lett". Ott volt Zimmerwaldban - de aki 1916 során már Jouhaux-hoz közeledett, aki nem hitt a gyors forradalmi akciók lehetőségében, de akinek régebbi szereplése nyomán rendkívül nagy maradt a befolyása. Merrheim néhány közvetlen munkatársával, a vasas szakszervezet néhány más titkárával együtt ezúttal is fellépett a forradalmi orientáció hívei ellen, s a sztrájkmozgalmat kifejezetten csakis a közvetlen gazdasági célkitűzéseik elérésének medrébe kívánta terelni. Ezen a ponton Merrheim és az új, helyi szintű munkásvezetők között kiélesedő súrlódásra, harcra került sor. Papayanis sűrűn idézi Merrheimnek a CGT országos vezetőségi, illetőleg a vasas szakszervezet vezetőségi ülésein elhangzó szavait - amelyek mind azt bizonygatták, hogy közvetlen forradalmi átalakulásra most nem nyílik lehetőség, a forradalmi akciók szorgalmazóit provokátoroknak minősítette, óvott attól, hogy a gazdasági sztrájknak politikai tendenciát adjanak, s hogy elfogadják „az utca diktálását". De távolról sem csak ismeretlen ,.közkatonák", egyszerű munkások tették magukévá a forradalmi programot. A vasasok egyik titkára, Bestel szintén szembekerült Merrheimmel, miként a CGT baloldali ellenzék néhány volt vezetője, Monatte és Péricat, az építőmunkások titkára is. A viták elhúzódóak és rendkívül élesek voltak. Ezek körültekintő bemutatása nyomán jut a szerző arra a következtetésre, hogy végeredményben a konzervatív, pusztán a gazdasági sztrájkra korlátozó vonalvezetés csak Merrheim fellépése és érvelése nyomán érvényesülhetett. Elsősorban neki tulajdonítható, hogy ez a sztrájk - amely Papayanis szerint kétségtelenül a forradalom irányába mutatott - végül is elszigetelődött. J. (LeMouvement Social. 1978. október-december 51-73. old.) M. I. ORLOVA: AZ NSZK BURZSOÁ TÖRTÉNETÍRÁSA A WEIMARI KÖZTÁRSASÁG RAPALLO-POLITIKÁJÁRÓL Az 1922-es rapalloi szerződés Lenin által adott értékeléséből indul ki a szerző, amelyet a marxista - elsősorban szovjet - történetírás részleteiben is kimunkált. Ennek egyöntetűségével ellentétben az NSZK polgári történetírásában nem beszélhetünk a Rapallo-politika egységes értelmezéséről. Az egyik irányzat F. Meinecke nyomán Németország Nyugathoz való kötődését állítja előtérbe, így a Szovjetunió felé történt nyitást negatívan értékeli. Mint Németország érdekeivel ellentétes, a nyugati orientációval szemben érvényesülő lépést, a hitleri revans-politika irányába eső előzménynek tüntetik fel. Jelentősebb kutatók és munkák fémjelzik a másik történetírói irányzatot. Th. Schieder pl. tendenciózusan hamisításnak nevezi a Rapallo-politika elhallgatására, negatív beállítására irányuló törekvést. Véleménye szerint a realitások által diktált, mindkét ország érdekeit biztosító diplomáciai lépés volt az 1922-es jzercődés. Orlova szerint Th. Schieder felfogását a weimari Németország külpolitikájának az idealizálása jellemzi. Hasonlóan interpretálja H. Helbig kényvét, amely cáfolni igyekszik Rapallo Versaffles-ellenességé; sőt úgy ítéli meg, hogy elősegítette Németország és Nyugat közeledését, pl. a Locamo-paktum megkötését.
