Századok – 1980

Folyóiratszemle - Orlova M. I.: Az NSzK burzsoá történetírása a Weimari Köztársaság Rapallo-politikájáról 316/II

FOLYÖIRATSZEMLE 317 A továbbiakban a szerző rámutat, hogy a két élesen eltérő értékelés között vannak fokozatok, amelyek aszerint különböznek egymástól, hogy a Rappalohoz vezető út melyik mozgatórugójának tulajdonítanak primátust. W. Conze munkássága pl. az ún. geopolitikai szempont jelentőségét emeli ki. Németország földrajzi fekvésével hozza összefüggésbe, hogy ütköző szerepet kapott a tengeri és a szárazföldi hatalmak, ill. a Nyugat és a Kelet között, amit a rapalloi szerződés közvetlen előzményeivel igyekszik bizonyítani. Igen elteijedt az a szemléletmód, amely szerint kizárólag Németország külpolitikai helyzetével magyarázható az 1922-es lépés. A belpolitikai összefüggéseket ez a felfogás figyelmen kívül hagyja, s a német diplomácia minden akcióját a versailles-i béke függvényének tekinti. A közelmúltban láttak napvilágot olyan munkák, amelyek reális politikai mozgatókat igyekeztek feltárni. Utalnak a német forradalom alternatívájára, Rathenau, majd Stresemann lavírozó taktikájára, de kimutatták a forradalomellenes, eszközökben nem válogató Versailles béklyójának erőszakos széttörésére építő irányzatokat is. Egészében véve Orlova úgy ítéli meg, hogy a nyugatnémet polgári történetírás külpolitikacentrikusan közelít a weimari korszak diplomáciájához, elhanyagolja a belső mozgatórúgók feltárását. Véleménye szerint a Rapallo-politika fogalmán a Weimari Köztársaság külpolitikájának egyik vonulatát kell érteni, amely 1921-től egy évtizedig kimutatható. Ennek a külpolitikai tendenciának a tárgyalásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a weimari korszak belpolitikai viszonyainak változásait. Számításba kell venni a német munkásmozgalom, azon belül különösen a kommunista párt szerepét. Disztingválni kell a német burzsoá körök gazdasági érdekei és politikai orientációja között, ami magyarázatot ad azokra a vitákra, sőt ellentétekre, amelyek mind az 1922-es, mind pl. az 1926-os egyezmény megkötését megelőzték és követték. A szerző hangsúlyozza, hogy bonyolult feladatot jelent feltárni és szintézisbe állítani a külpolitikai lépéseket motiváló társadalmi csoportérdekeket, az ezekkel konvergens, de gyakran divergens ideológiai, politikai álláspontokat, a külpolitikai megfontolások mindezektől függetleníthető szempontjait. Mégis úgy véli, hogy az említett motiváló tényezők együttes vizsgálata teszi lehetővé a Rapallo-politika objektív, tudományos igényű feldolgozását. Részletesen kitér annak taglalására, hogy bár a német burzsoázia érdekei határozták meg az 1920-as években a külpolitikát, nem hagyhatták figyelmen kívül a munkásosztály, ill. pártjai külpolitikai orientációját. Rámutat, hogy a német szociáldemokrácia vezetői nem szimpatizáltak a Szovjetunióval, de tekintettel a munkásság hangulatára, szem előtt tartva országuk nemzetközi helyzetét, támogatták a Rapallo-politikát. Az NSZK polgári történetírása - a szerző szerint - ezt a körülményt pl. figyelmen kívül hagyja. A kommunisták külpolitikát motiváló szerepét pedig egyes szerzők egyenesen meghamisítják. A pártból kirekesztett ultrabalos vezetők véleményére építve, úgy tüntetik fel, mintha a német kommunisták elítélték volna, a német reakcióval való együttműködésként értékelték volna pl.. az 1926-os berlini egyezményt. Holott az irányadó az a pártállásfoglalás, amely a békés egymás mellett élés politikájának érvényesülését üdvözölte a szovjet—német szerződésekben. A német társadalom középrétegei sem egyöntetűen viszonyultak a Rapallo-politikához. A polgári szerzők az elítélő véleményeket emelik ki, a marxista munkák az egyetértő politikai állásfoglalásokra koncentrálnak. Hasonló megosztottság az uralkodó osztályok körében is kimutatható. Gazdasági érdekek, politikai tradíciók, a külpolitikai eszközök és elvek motiválták álláspontjukat. Ennek a szférának a külpolitikai szerepét tekintik meghatározónak a nyugatnémet történészek, s jutnak ellentmondásos ítéletre a külpolitika értékelésében. így kaphatott hangot egyes munkákban az a felfogás, amely a szovjet—német katonai együttműködést állította előtérbe, Rapallot a német revanspolitika első állomásának tekintette, a Szovjetunióra hárítva a felelősséget a német külpolitika agresszív lépéseiért. Végezetül szerzőnk ismételten a belső és külső összetevők komplex figyelembevételére hívja fel a figyelmet. M. (VoprosziIsztorii, 1978. 11. szám 68-84. I.) 11»