Századok – 1980

Beszámoló - Berend T. Iván: A történettudomány társadalmi hasznossága 110/I

114 BESZÁMOLÓ rezervátumuk csendjét, maguk is legszívesebben más társadalomtudományi területek képviselőire hagynák a feladatot. De vajon jogos-e ez a kicsit gunyoros-pejoratív hangvétel? Bekapcsolódhat-e a történettudomány a jelen gyakorlati kérdéseinek vizsgálatába és megoldásába? Ezt a kérdést is feltette, sőt meg is válaszolta M. Bloch néhány évtizeddel ezelőtt, amikor azokról a tudósokról beszélt, akik az emberi jelen „vizsgálatát olyan más tudományágak számára tartják fenn, amelyek nagymértékben különböznek a múlttal foglalkozó történelemtől. A jelen gazdasági viszonyokat például oly megfigyelések alapján elemzik és képzelik megérthetőnek, amelyek időben mindössze néhány évtizedre korlátozódnak. Vagyis azt az időszakot, amelyben éppen élnek, az előzőktől oly éles ellentétekkel elválasztottnak hiszik, mintha önmagában rejtené saját magyarázatát. .. . A távolabbi korszakok amolyan ártalmatlan szellemi luxusként csábítják őket. Az egyik oldalon egy maroknyi régiségvadász boncolgatja, gyászos kedvtelésül, a halott isteneket. A másikon szociológusok, közgazdászok, publicisták kutatják, és csak ők, az élő jelent. .." (Bloch, i. m. 54.) Ezzel a szemlélettel a feudalizmus híres kutatója szembeszegezte: „A történelmi munkáknak egyre világosabban rá kell ébredniük, mi a feladatuk. S e téren mindannyiunknak lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk szakmai műhelyünkben. A történelmi tanulmányoknak fenn kell tartaniuk a kapcsolatot a jelennel, minden élet forrásával." {Bloch, i. m. 46.) Másutt — vajon hány kollégánk vállalja ma? — nem restelkedik a történelem „szűkebb" »pragmatikus« értelemben" vett hasznosságának problémájáról is beszélni. {Bloch, i. m. 51.) Tekintélyeket magam előtt tuszkolva, szép csendesen odáig lopakodtam ezen az ösvényen, hogy a történettudomány pragmatikus, gyakorlatian „terápikus", „technikai" igényű társadalmi hasznosságát tételezem fel? így igaz. Bizonyos fenntartásokkal. Fenntartásaim azonban nem a lehetőségekre, hanem kutatásaink és oktatásunk jelenlegi szintjére, teljesítményeire vonatkoznak. Oktatásunk kritikai elemzéséről, a tennivalókról már sok szó esett. Három évvel ezelőtti tisztújító közgyűlésünkhöz kapcsolódó ülésszakunkon is módomban volt már erről beszélni. Kutatómunkánk helyzetét, eredményeit és gyengéit különböző, arra hivatott fórumok időről időre elemzik, értékelik. Inkább csak a továbbhaladás, átalakulás szükségességének jellemzésére, semmint bármiféle átfogó értékelésre szolgál az a rövid áttekintés, amit az elmúlt közgyűlésünk óta eltelt három év történetkutatásának egyikmásik jellegzetességeként kiemelhetek. Szémbetűnő például, hogy 1976 és 1978 között a monografikus vagy tanulmány témák feldolgozásában milyen tendenciák bontakoznak ki. Az Akadémiai Kiadó magyar nyelvű könyveinek közel 70 %-a, a Századok ugyanezen évfolyamaiban található tanulmányok 66 %-a, a Történelmi Szemle — korszak szerint csoportosítható — tanulmányainak ugyancsak kétharmada a 19—20. század történetével foglalkozik, ami az aktualitáshoz fordulás egyfajta értelmezéséből született. Mint e korszak egyik kutatója, talán megkockáztathatom, hogy ez az egyoldalú tematikus koncentráció a korszerűség rendkívül leegyszerűsített értelmezése. Még inkább megerősíti ezt a meggyőződést, ha hozzátesszük, hogy a folyamatok vizsgálata az időben nemcsak visszafelé nem hosszabbodik meg, de a jelent is jórészt elhatárolja a II. világháború. A legutóbbi, több mint három évtizedes korszak tárgyalásának a vizs-