Századok – 1979
Tanulmányok - Romsics Ignác: A Tanácsköztársaság tömegbázisa a Duna–Tisza közén 230/II
250 ROMSICS IGNÁC A Duna-Tisza közi agrárproletariátus valamivel több mint 20%-át kitevő uradalmi cselédek helyzete előnyösebb, s hangulata ezért kedvezőbb volt. A föld utáni vágy bennük kevésbé élt, így csalódniuk is kevésbé volt miben. Bérszintjük, melyet a Földművelésügyi Népbiztosság május eleji rendelete alapján a megyei direktórium határozott meg, azonos volt azzal, amit a proletárdiktatúra győzelmét megelőzően március 13-ára vívtak ki.7 7 Ezzel általában elégedettek voltak, mindössze a kalocsai érseki uradalom alkalmazottainak bérköveteléséről tudunk. Irreális igényeik jellemzéseképpen megemlítjük, hogy a gőzeke fűtők az őket megillető 1000 К készpénz juttatás helyett 6000 К -t, a 24 q gabonán túl további 4 q rozsot, a 2 rész sertéslegelő helyett 4 részt, s mindezek mellé 2 rend ruhát követeltek.78 Amit felvilágosultabb, a tulajdonos és az ispán befolyása alól márkitört cselédség többsége kifogásolt, az inkább az állami gazdaságok, s ritkábban a szövetkezetek vezetésének adott megoldása volt. A szocialista gazdaságok vezetőivé vedlett tulajdonosok, bérlők és intézők, ill. a szervezett cselédek között állandóak voltak a villongások, s ezekből nem mindig utóbbiak kerültek ki győztesen. A helyi vezetők júniusra felismerték, hogy „Ez így tovább nem mehet, mert különben a cselédségben benn marad az a tudat, hogy tulajdonképpen csak a cím változott, máskülönben a régi gazda megmaradt”; a változtatásra azonban már kevés idejük maradt.79 77Tanácsköztársasági Törvénytár. III. k. 46-48. A március 13-án megállapított bérekre: Kalocsai Érseki Levéltár. II. Uradalmi iratok. 36/1919. és Vígh. i. m. 110. 7 8 Dokumentumok, 472. 79 PIA. 600. f. 3/19. ő.e. 236. és 475-476. ^QHajdú Tibor: A forradalom győzelme vidéken. Századok, 1959/1. 170. és B-KmL. Munkásmozgalmi ir. Szili István visszaemlékezése. 81 PIA. 603. f. 6/26. ő.e. 40. A legfontosabb társadalmi rétegek politikai hangulatának és Tanácsköztársasághoz való viszonyának áttekintése után megállapíthatjuk, hogy a forradalmat támogató munkás, kisiparos, paraszt és értelmiségi rétegek áprilisban is csak a lakosság statisztikailag kisebb hányadát tették ki. Ennél is fontosabb, hogy a proletárdiktatúra tömegbázisát alkotó csoportok szimpátiájának milyensége és támogatásának mértéke között igen jelentős fokozati különbségek voltak. Az új helyzet előnyeiért, a szociális juttatásokért mindenki lelkesedett, de feltétlenül kevés volt azoknak a száma, akik a proletárhatalomért életük kockáztatására is képesek voltak, akik a Tanácsköztársaság fegyveres védelmére is éreztek magukban kedvet és elszántságot. Elég meggyőzően bizonyítják ezt a Vörös Hadsereg toborzásának március-áprilisi helyi eredményei. Bár e vidék városainak ifjúmunkásai, diákjai, régi, szervezett munkásai, munkanélküli földmunkásai s különösen a bácskai menekültek közül szép számmal jelentkeztek vöröskatonának, a parasztság (beleértve az agrárproletariátust is) túlnyomó többsége, s a kisipari munkásság jelentős része passzív maradt. A kecskeméti direktórium március 26-i jelentése szerint az „Alföld metropolisában” „A Vörös Hadsereg szervezése abszolút kudarccal végződött.” Később — emlékezik Szili István — „ . . . mintegy 2000-en jelentkeztek, különösen a breszti béke után hazatértek és az ipari munkásság köréből, de feltűnő volt a parasztság távolmaradása.”80 Csuka Béla politikai megbízott panaszolta április 4-én és 6-án Kiskőrösről, hogy „ . . . a sorozás csekély eredménnyel folyik”.8 1 Pontosan tudjuk, hogy a 4480 fős Hajóson április 30-ig hatan, a 4164 fős Sükösdön május 8-ig tizenhármán, a 14 729 fős Abonyban május 30-ig „egy-ketten ” léptek a
