Századok – 1979
Tanulmányok - Diószegi István: Az 1877. évi budapesti szerződés előtörténete 957/VI
958 DIÓSZEGI ISTVÁN munkáló sajátos erők jelenlétét érzékeltetik, olyanokét, amelyek természetük szerint kizárták, hogy Oroszország valaha is társul szegődhessék a balkáni válság diplomáciai elal tatásához. A „cár méltósága” mint diplomáciai argumentum beiktatása azt jelezte, hogy a balkáni engedékenységnek megvannak az orosz hatalmi politika követelményei által megszabott és senki által át nem léphető határai. A cári Oroszország a krími háború kedvezőtlen tapasztalatai következményeként levette a napirendről a keleti kérdés egyoldalú megoldását, és a hatalmi ambíciók kielégítését Közép-Ázsiában, valamint Távol-Keleten kereste. A közel-keleti aktivitás felújítását Pétervárott a hetvenes évek közepén nem tartották időszerűnek, már csak azért sem, mert ez a más területeken eredményesen folyó előrehatolás felfüggesztését vonta volna magával. Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzését mint az orosz külpolitika célját mindamellett soha nem dezavuálták Pétervárott, és ezt a még II. Katalin által kitűzött célt változatlanul érvényesnek tekintették. Oroszország számára a 19. század folyamán mindig a keresztények sorsának javítása volt a Törökország elleni diplomáciai és fegyveres fellépés elfogadhatónak és jogosnak látszó ürügye. Az 1875-ös válság a cári külpolitika kezdeményezése nélkül és bizonyos tekintetben az orosz érdekek ellenére keletkezett. A hivatalos külpolitika ezidáig sok mindent megtett annak érdekében, hogy a nem kívánt mozgalmat az orosz presztízs sérelme nélkül leszerelje. De azzal is számolnia kellett, hogy ha tudomásul veszi a balkáni mozgalom teljes eredménytelenségét, és eltűri a keresztények összetörését, ezzel megfosztja magát a keresztények védnökének szerepétől, és a jövőre nézve is lemond a beavatkozás eddig kitűnően bevált ürügyének alkalmazásáról. Vagyis arról, hogy a kereszténymentést mint ürügyet akkor használhassa, amikor a hatalmi ambíciók Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzését újra napirendre tűzik. A cár méltóságának és Oroszország becsületének egyre erőteljesebb hangsúlyozása arra vallott, hogy a cári diplomácia tudatában van az akarata ellen keletkezett krízis jelentőségének, annak, hogy állásfoglalásával az orosz keleti politika további sorsát is befolyásolja. Az „egzaltált patriotizmus” mint diplomáciai érv eredetileg arra szolgált, hogy hangoztatásával az osztrák-magyar külpolitika irányítóit jobb belátásra bírják. Hovatovább azonban olyan tényező lett belőle, amellyel az orosz külpolitika irányítóinak is egyre jobban számolniok kellett. A pánszláv ideológia és a szlavofil mozgalom a hetvenes évek kezdetén gyökereket eresztett a nehezen mozdítható orosz társadalomba. Ekkoriban már közkézen forgott Danyilevszkij „Oroszország és Európa” c. könyve, amely az orosz vezette szláv föderáció közeli eljövetelét hirdette, úgyszintén Fagyajev „Gondolatok a keleti kérdésről” c. írása, amely kiadta azt a híres jelmondatot, hogy Oroszország útja Bécsen keresztül vezet el Konstantinápolyba. Igen erős volt az a hatás is, amelyet a szláv kölcsönösséget hirdető Akszakov publicisztikai munkássága gyakorolt.2 A különféle pánszláv és szlavofil tendenciákat a szláv komiték fogták össze szervezeti erővé, arra törekedve, hogy az oroszországi és az Oroszországon kívüli szlávok között az állandó kapcsolat kiépítésével felélesszék és ébren tartsák az együvé tartozás tudatát. A komiték tevékenysége 1875 őszétől egyre inkább megélénkült, és az eredetileg csekély szervezeti erővel rendelkező egyletek a délszlávok megsegítését sürgető agitációja néhány hónap 2Fischel, Alfred: Der Panslawismus bis zum Weltkrieg. Stuttgart und Berlin, 1919. 395-406.
